Ahogy az évek elszállnak: Egy üres fészek csendjei

– Márton, kérlek, legalább karácsonykor hívj fel! – kiáltottam utána a telefonba, de csak a sípszó válaszolt. Aztán a vonal megszakadt. A konyhaasztalon ott hevert a képeslap, amit idén is csak futólag írt: „Boldog ünnepeket! Márton.” Semmi több. Nem tudom, mikor lett ilyen távoli minden.

A házban csend honolt. Réka és Gergő is csak ritkán jönnek haza. Réka mindig siet: „Anya, most nem érek rá, dolgozom, majd hétvégén!” – mondja, de a hétvége sosem jön el. Gergő pedig… ő mindig csak ír egy rövid üzenetet: „Minden oké, anya.” De vajon tényleg minden rendben van? Vagy csak én vagyok az, aki már nem tartozik igazán az életükhöz?

A nappaliban ültem, ölemben egy régi fényképalbummal. Az egyik képen Márton még kisfiú volt, a karomban tartottam, és mindketten nevettünk. Akkoriban még azt hittem, örökké tart majd ez a közelség. Most viszont csak az emlékek maradtak. Néha úgy érzem, mintha a falak is összébb húzódnának körülöttem.

Egy este Réka váratlanul betoppant. Fáradt volt, a szeme alatt sötét karikák. Leült mellém, de a telefonját nézte.
– Réka, miért nem beszélgetünk már úgy, mint régen? – kérdeztem halkan.
– Anya, most tényleg nincs időm erre – sóhajtott. – Holnap fontos prezentációm lesz.
– De hát alig látlak…
– Ne haragudj! – mondta ingerülten, majd felállt és elment zuhanyozni.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon én rontottam el valamit? Túl sokat vártam tőlük? Vagy csak az élet sodorta őket messzire?

Másnap Gergő is beugrott egy percre. Csak annyit mondott:
– Anya, pénzt tudnál adni? Elromlott a kocsim.
– Persze – válaszoltam automatikusan. – De maradj egy kicsit, beszélgessünk!
– Sietnem kell… majd máskor!

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, újra rám nehezedett a csend. A falióra kattogása szinte bántotta a fülemet.

Az éjszakák voltak a legnehezebbek. Ilyenkor elővettem Márton régi leveleit. Az első években még hosszú sorokat írt: mesélt az új munkájáról Londonban, az első albérletéről, arról, hogy mennyire hiányzik neki a magyar kenyér és a nagymama főztje. Aztán egyre rövidebbek lettek az üzenetek. Mostanra már csak képeslapok maradtak.

Egyik este felhívtam Évát, a barátnőmet.
– Ella, ne vedd magadra! – próbált vigasztalni. – Mindenki így jár mostanában. A gyerekek felnőnek, elmennek…
– De miért érzem úgy, mintha már nem is lennék fontos nekik? – kérdeztem sírva.
– Azért vagy fontos, mert te vagy az anyjuk. Csak most másképp mutatják ki.

De én nem éreztem ezt. Az üres házban minden nap egyre nehezebb lett felkelni reggelente. Néha azon kaptam magam, hogy hangosan beszélek magamhoz vagy a régi családi fotókhoz.

Egy vasárnap reggel azonban valami megváltozott bennem. Kimentem a kertbe, ahol még ott állt a régi hinta – Márton szerelte össze tizenhat évesen Gergőnek. Leültem rá és először évek óta hangosan nevettem fel az emlékeken. Rájöttem: lehet, hogy most egyedül vagyok, de az életem nem ért véget attól, hogy a gyerekeim már nem laknak velem.

Elkezdtem új dolgokat kipróbálni: beiratkoztam egy festőtanfolyamra a művelődési házban. Ott ismertem meg Zsuzsát és Lajost; mindketten hasonló cipőben jártak. Együtt nevettünk azon, mennyire ügyetlenek vagyunk az ecsettel – de legalább volt kivel megosztani ezt is.

Réka egyszer meglátogatott festés után.
– Anya, te festesz? – kérdezte meglepetten.
– Igen – mosolyogtam rá. – És jól érzem magam.
– Örülök neki… – mondta halkan. – Sajnálom, hogy mostanában keveset vagyok itt.
– Tudom, hogy elfoglalt vagy – válaszoltam. – De jó lenne néha együtt lenni.

Azóta néha eljön velem festeni. Gergő is gyakrabban jelentkezik; egyszer még Márton is felhívott videón keresztül.

De tudom: sosem lesz már olyan, mint régen. Az üres fészek csendje néha még mindig fájdalmasan hasít belém – de megtanultam együtt élni vele.

Vajon más anyák is így érzik magukat? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg el kell engedni mindent ahhoz, hogy újra boldog lehessen az ember?