Virágmintás Ruhában a Kirekesztés Árnyékában – Egy Bál Éjszakája
– Nem hiszem el, hogy ezt csinálják velem! – szorítottam meg a telefonomat, miközben a hűvös májusi szél végigsimított a vállamon. A parkolóban álltam, a virágmintás ruhám szegélye a bokám körül táncolt, és úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne. A bálterem fényei még mindig kiszűrődtek az ablakokon, de számomra már véget ért az este.
– Zsófi, hazaküldtek… csak mert nem volt elég „egyszínű” a ruhám – suttogtam a telefonba, miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet. Zsófi hangja azonnal aggódóvá vált.
– Nóri, ez nevetséges! Mindenki tudja, hogy mennyit készültél erre az estére. A tanárok megint túlzásba estek. Nem hagyhatod, hogy ez tönkretegye az egész évedet!
De én már csak sírni tudtam. Az egész évemet erre az egy estére tettem fel. Anyuval hónapokig kerestük a tökéletes ruhát, végül a nagymamám varrta meg nekem – minden egyes virágot ő hímzett rá. Ez volt az én bálom, az én pillanatom. És most itt állok, egyedül a parkolóban, miközben odabent mindenki táncol.
A tanárnő, Katalin néni, csak annyit mondott: „Nóra, sajnálom, de ez a ruha nem felel meg az iskolai öltözködési szabályzatnak. Kérlek, menj haza.” Nem volt vita, nem volt magyarázat. Csak egy rideg döntés.
Hazafelé menet anyu csendben vezetett. Láttam rajta, hogy ő is dühös és csalódott. Otthon aztán kitört belőlem minden:
– Miért baj az, ha valaki másképp öltözik? Miért kell mindenkinek ugyanolyan szürkének lennie?
Anyu csak átölelt.
Másnap az iskolában mindenki rólam beszélt. Volt, aki sajnált, volt, aki csak vállat vont: „Ez van, szabály az szabály.” De Zsófi mellettem állt.
– Nóri, ez nem rólad szól. Ez arról szól, hogy félnek attól, ami más. De te mindig is különleges voltál.
A hét végén unokatestvérem, Lilla báljára hívtak meg Szegedre. Anyu azt mondta:
– Vedd fel ugyanazt a ruhát! Ha ott sem fogadnak el, legalább tudod, hogy nem veled van a baj.
Lilla is biztatott:
– Itt mindenki imádni fogja! És ha nem, akkor majd együtt nevetünk rajtuk.
Aznap este újra felvettem a virágos ruhát. Amikor beléptem a terembe, először mindenki rám nézett – de nem suttogtak össze. Egy lány odajött hozzám:
– Gyönyörű vagy! Hol szerezted ezt a ruhát?
Aztán Lilla barátai is körém gyűltek. Táncoltunk, nevettünk, és először éreztem azt hónapok óta, hogy tényleg önmagam lehetek.
Hazafelé menet Lilla megkérdezte:
– Nóri, most már jobban vagy?
– Igen – mosolyogtam rá –, mert rájöttem: nem az számít, hogy mit mondanak rólam azok, akik nem ismernek igazán. Hanem az számít, hogy én mit gondolok magamról.
De még mindig bennem motoszkál a kérdés: Vajon miért olyan nehéz elfogadni azt, aki egy kicsit más? Miért kell egy virágos ruha miatt szégyenkeznem? Ti mit tennétek a helyemben?