„Nem vagy rá képes, Lili!” – Egy apa és lánya harca a függetlenségért
– Lili, ne haragudj, de szerintem nem fog menni – mondta apa, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kávéját kavargatta. Az ablakon túl szürke eső verte a gangot, a cseppek monoton kopogása mintha csak az én szívverésemet utánozta volna. – Nem vagy rá felkészülve. Egyedül lakni… az nem olyan egyszerű.
A szavak úgy csapódtak belém, mintha pofon vágtak volna. 29 éves vagyok. Már régóta érzem, hogy ki kellene repülnöm ebből a zuglói lakásból, ahol anyu halála óta csak ketten élünk apával. De sosem gondoltam volna, hogy pont ő lesz az, aki elbizonytalanít.
– Miért ne menne? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. – Dolgozom, félretettem pénzt, találtam egy albérletet…
Apa letette a kanalat. A tekintete kemény volt, de mögötte ott bujkált valami félelem is.
– Lili, te mindig is olyan… érzékeny voltál. Nem tudsz főzni rendesen, a múltkor is elfelejtetted befizetni a villanyszámlát. És ha beteg leszel? Ha valami bajod lesz?
A torkomban gombóc nőtt. Tudtam, hogy aggódik értem – anyu halála óta túlságosan is –, de ez most más volt. Ez most azt jelentette: nem hisz bennem.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Hallottam, ahogy apa a nappaliban halkan beszélget telefonon a nagynénémmel.
– Nem tudom, Zsuzsa… Félek, hogy Lili összeroppan majd. Olyan törékeny…
Törékeny. Ez a szó visszhangzott bennem napokig. A munkahelyemen – egy kis könyvesboltban a Blahán – is minden apró hibámnál eszembe jutott: biztos igaza van apának. Amikor véletlenül rossz árat ütöttem be a pénztárgépbe, amikor elfelejtettem ebédet vinni magamnak…
De aztán jött egy pillanat, amikor minden megváltozott. Egy péntek este egyedül maradtam a boltban zárás után. Egy idős néni jött be, sírva mesélte el, hogy elvesztette a pénztárcáját. Leültettem, teát főztem neki a hátsó helyiségben, és együtt hívtuk fel a rendőrséget. Amikor elment, megölelt.
– Maga nagyon kedves lány – mondta könnyes szemmel. – Bárcsak az én unokám is ilyen lenne.
Aznap este hazafelé menet először éreztem: talán mégis képes vagyok rá.
Otthon azonban újabb vihar várt. Apa az asztalnál ült, előtte egy papír: egy albérleti szerződés másolata.
– Ezt találtam a táskádban – mondta csendesen. – Tényleg el akarsz menni?
– Igen – feleltem határozottabban, mint valaha. – Szükségem van rá.
– És mi lesz velem? – kérdezte halkan.
Ez volt az első alkalom, hogy kimondta: fél attól, hogy egyedül marad. Anyu halála óta mindketten kapaszkodtunk egymásba, de most már fojtogató volt ez a kötés.
– Apa… nem hagylak magadra. De nekem is élnem kell az életemet.
Napokig nem beszéltünk egymással rendesen. A család többi tagja is beleszólt: nagynéném szerint önző vagyok, unokatestvérem szerint viszont végre kiállok magamért.
A költözés napján apa csak állt az ajtóban, karba tett kézzel.
– Ha baj lesz…
– Tudom hol talállak – mosolyogtam rá könnyekkel a szememben.
Az első hetek nehezek voltak. Az albérletben minden új volt: a csöpögő csap, a nyikorgó parketta, az üres hűtőszekrény. Volt olyan este, amikor sírva hívtam fel apát: „Hogy kell leolvasztani a hűtőt?” Máskor meg ő hívott fel engem: „Lili, hogy kell online időpontot foglalni az orvoshoz?”
Lassan megtanultuk: lehetünk egymásnak támaszai úgy is, hogy közben külön élünk.
A családi ebédeken még mindig érzem néha a feszültséget. Nagynéném néha odasúgja: „Ugye nem vagy magányos?” De már nem bántanak ezek a szavak.
Apa is változott. Egyik este átjött hozzám vacsorára – én főztem lecsót (kissé odaégett), de megette szó nélkül.
– Büszke vagyok rád – mondta végül halkan.
Most itt ülök az ablakomban, nézem az esti fényeket és azon gondolkodom: vajon hány lány van még Magyarországon, akinek ugyanilyen harcot kell vívnia az apjával? Vajon tényleg önző dolog függetlenedni? Vagy ez az egyetlen út ahhoz, hogy végre önmagunk lehessünk?