Isten tenyerén: Hogyan segített a hit, hogy gondoskodjak az unokámról, amíg a lányom kórházban volt

– Mama, miért sírsz? – kérdezte Bence halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elrejteni a könnyeimet a reggeli kakaója fölött. Az eső kopogott az ablakon, mintha csak együtt sírna velem. Nem tudtam, mit mondjak neki. Hogy magyarázzam el egy ötévesnek, hogy az anyukáját éjszaka mentő vitte el, és most minden bizonytalan?

– Csak egy kicsit fáradt vagyok, kicsim – hazudtam végül, és megsimogattam a fejét. De belül rettegtem. A lányom, Eszter, mindig is erős volt, de most ott feküdt a kórházban, és az orvosok sem tudtak semmi biztosat mondani. Egyedül maradtam Bencével, és úgy éreztem, minden felelősség rám nehezedik.

Aznap reggel, miközben Bence a mesekönyveit nézegette, én a fürdőszobába zárkóztam, és halkan imádkoztam. – Istenem, adj erőt! Segíts, hogy ne omoljak össze előtte! – suttogtam. Soha nem voltam különösebben vallásos, de most úgy éreztem, csak a hitbe kapaszkodhatok.

A napok lassan teltek. Minden reggel ugyanaz a rutin: reggeli kakaó, öltöztetés, óvoda. Az óvónő, Marika néni aggódva nézett rám: – Minden rendben lesz? – kérdezte halkan.

– Remélem – feleltem, de a hangom remegett.

Délutánonként Bence mindig az anyukáját várta. – Mikor jön haza anya? – kérdezte újra és újra.

– Hamarosan, kicsim. Nagyon bátor vagy – mondtam neki, miközben magamban újra csak imádkoztam: Istenem, kérlek, gyógyítsd meg Esztert!

A családban sem volt minden egyszerű. Az öcsém, Zoli szerint túl sokat aggódom. – Ne dramatizáld túl! Eszter fiatal, ki fogja heverni! – legyintett egy este telefonon.

– Könnyű ezt mondani onnan Pécsről! – csattantam fel. – Itt vagyok egyedül egy kisgyerekkel!

Anyám is csak a saját bajaival volt elfoglalva. – Tudod jól, hogy nekem is fáj a derekam. Nem tudok segíteni – panaszkodott.

Így hát minden este egyedül ültem Bence ágya mellett, mesét olvastam neki, majd amikor elaludt, csendben sírtam a sötétben. A félelem ott ült velem minden pillanatban: mi lesz, ha Eszter nem gyógyul meg? Mi lesz Bencével? Mi lesz velem?

Egyik este azonban történt valami. Bence odabújt hozzám az ágyban és azt mondta: – Mama, imádkozzunk anyáért!

Meglepődtem. Nem tanítottam neki ilyesmit korábban. De akkor ott együtt mondtuk: – Istenem, vigyázz anyára! Gyógyítsd meg őt!

Aznap éjjel először aludtam nyugodtan. Mintha valami nehéz súly lekerült volna a vállamról. Másnap reggel telefonáltak a kórházból: Eszter állapota javulni kezdett.

A következő napokban újra és újra imádkoztunk Bencével. Már nem szégyelltem a könnyeimet előtte sem. Megtanultam tőle valamit: hogy a hit nem gyengeség, hanem erőforrás lehet.

A család lassan összefogott. Zoli végre feljött Budapestre egy hétvégére segíteni. Anyám is elhozta a kedvenc süteményét Bencének. Az óvónők is támogattak: Marika néni minden nap megkérdezte, hogy vagyunk.

A legnehezebb azonban mégis az volt, amikor Eszter végre hazajöhetett. Bence szinte ráugrott az ajtóban: – Anya! Anya! – kiabálta örömében.

Én pedig ott álltam mögöttük és csak sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy örömömben vagy megkönnyebbülésemben hullanak-e a könnyeim.

Azóta minden este együtt imádkozunk Bencével. Megtanultam: nem baj, ha néha gyengének érzem magam. Az igazi erő abban van, hogy képes vagyok segítséget kérni – akár Istentől is.

Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: vajon mi lett volna velünk hit nélkül? Ti mit tennétek hasonló helyzetben? Vajon tényleg csak magunkra számíthatunk?