Három évtized karma: Amikor végre levágtam a körmeimet

– Anya, kérlek, ne menj már megint a tévébe ezzel! – kiáltotta rám a lányom, Lilla, miközben a nappali ajtajában állt. A kezem remegett, ahogy a kávéscsészét próbáltam felemelni, de a hosszú, groteszkül kunkorodó körmeim miatt csak ügyetlenkedtem. A porcelán koppant az asztalon, a kávé kilöttyent. Lilla felsóhajtott, és hátat fordított.

Azt hiszem, ekkor értettem meg igazán, mennyire elveszítettem őt – és magamat is. Harminc éve nem vágtam le a körmeimet. Először csak dacból kezdtem növeszteni őket. Tizenhét éves voltam, amikor apám azt mondta: „Kriszta, te sosem viszed semmire, mert mindig mindent feladsz.” Akkor eldöntöttem, hogy legalább egy dolgot végigviszek az életemben. A körmeim lettek a bizonyítékom.

Az évek alatt először csak a család csodálkozott rajtam. Anyám minden vasárnap ebédnél megjegyezte: „Nem félsz, hogy valami bajod lesz ettől?” Aztán jöttek a szomszédok, az újságírók, végül a Guinness Rekordok Könyve is. Hirtelen mindenki engem akart látni – pontosabban a körmeimet. A férjem, Gábor eleinte büszke volt rám. „Az én feleségem világrekorder!” – hencegett a kocsmában. De amikor már nem tudtam megfogni a kezét az utcán, amikor Lilla sírva kérte, hogy fonjam be a haját, és én nem tudtam… akkor valami eltört bennem.

A házasságunk lassan kihűlt. Gábor egyre többet dolgozott, egyre kevesebbet beszélt hozzám. Lilla kamasz lett, és szégyellte az anyját. Az iskolában csúfolták miatta: „Karmos anyád van!” – mondták neki. Egy nap sírva jött haza: „Miért nem lehetsz normális anya?”

De én nem tudtam leállni. Minden alkalommal, amikor elbizonytalanodtam, csak ránéztem a kezeimre: „Ez vagyok én. Ez az én erőm.” De valójában csak egyre magányosabb lettem.

A rekorddöntés után jöttek a tévés szereplések, interjúk. Az emberek bámultak az utcán. Volt, aki fényképet kért, volt, aki undorodva elfordult. Egy idő után már nem is Krisztának hívtak – csak „a körmös nőnek”.

A legrosszabb az volt, amikor anyám meghalt. A temetésen mindenki engem nézett – nem azért, mert elvesztettem az anyámat, hanem mert hogyan fogok virágot tenni a sírjára ezekkel a körmökkel? Nem tudtam. Csak álltam ott bénán, miközben Lilla csendben letette helyettem is.

Az utolsó csepp az volt, amikor Gábor elköltözött. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Nem bírom tovább nézni, ahogy elveszíted magad.” Lilla velem maradt ugyan, de egyre távolabb került tőlem.

Egy este ültem a sötét konyhában. A kezembe vettem egy ollót – csak néztem rá hosszú percekig. Vajon ki vagyok én a körmeim nélkül? Vajon szerethető vagyok-e még? Vajon visszakaphatom-e Lillát?

Másnap reggel felhívtam egy régi barátnőmet, Zsuzsit. „Segítenél?” – kérdeztem remegő hangon. Ő csak annyit mondott: „Végre.”

Zsuzsi hozott egy speciális ollót és reszelőt. Lilla is ott volt – először csak némán figyelt az ajtóból. Amikor az első körömdarab lehullott a földre, sírni kezdtem. Zsuzsi átölelt. Lilla odajött hozzám és megszorította a vállam.

A művelet órákig tartott. Minden egyes vágásnál úgy éreztem, mintha egy darabot vágnának ki belőlem is – de közben valami új is született bennem.

Amikor végeztünk, először néztem végig igazán a kezeimen harminc év után. Remegett az ujjam, amikor Lilla odanyújtotta a hajkefét: „Megpróbálod?” Megpróbáltam – ügyetlenül ugyan, de sikerült.

Azóta minden nap újra tanulom az életet. Megtanulom megfogni Lilla kezét az utcán. Megtanulom főzni nélküli segítség nélkül. Megtanulom elfogadni magam – körmök nélkül is.

Sokan kérdezik: „Nem bánod?” Néha igen – hiszen annyi mindent elveszítettem közben. De most először érzem azt is: talán mégsem vagyok elveszett.

Vajon hányan élünk még mindig a saját börtönünkben? És vajon képesek vagyunk-e kiszabadulni belőle – mielőtt túl késő lenne?