Minden nap újra: Egy házasság ízei és ízetlenségei

– Már megint pörkölt? – kérdezte Zoltán, miközben belépett a konyhába, és egy pillantást vetett a gőzölgő lábosra. A hangja nem volt hangos, de a csalódottság ott vibrált benne, mint egy elfojtott vihar.

Én csak álltam ott, fakanállal a kezemben, és próbáltam nem mutatni, mennyire bánt. Aznap már harmadszor néztem végig a hűtő tartalmát, próbálva kitalálni, mit főzzek, ami friss, új, és amihez minden van itthon. De a hét közepén, amikor a fizetés még messze van, és a gyerekek is egész nap nyűgösek voltak, egyszerűen nem futotta többre.

– Sajnálom, Zoli – mondtam halkan. – Holnap valami mást csinálok.

Ő csak legyintett, leült az asztalhoz, és némán kanalazni kezdte az ételt. A gyerekek is érezték a feszültséget; Dóri azonnal elvonult a szobájába tanulni, Bence pedig csak piszkálta a krumplit a villájával.

Ez már hónapok óta így ment. Zoltán sosem volt hajlandó megenni az előző napi ételt. Ha maradt valami, azt vagy én ettem meg másnap ebédre, vagy kidobtam. Eleinte próbáltam kreatív lenni: másnap újragondoltam a maradékot, rakott krumpli lett belőle vagy tészta. De Zoli mindig kiszúrta: „Ez ugyanaz, csak másképp.”

A barátnőim irigykedtek rám: „Milyen jó dolgod van! Legalább nem kell aggódnod, hogy valaki megeszi a maradékot!” De ők nem tudták, milyen érzés minden este újra és újra bizonyítani akarni. Hogy minden nap friss vacsorát kell varázsolni az asztalra, miközben dolgozom, gyerekeket nevelek, és próbálok magamra is időt szakítani.

Egyik este anyám hívott fel.

– Drágám, olyan fáradtnak tűnsz mostanában. Minden rendben?

– Persze, csak sok a munka – hazudtam automatikusan.

– Zoltán segít valamiben?

Elnevettem magam. – Ő inkább csak elvárja…

Anyám sóhajtott. – Tudod, apád is ilyen volt. De én egyszer meguntam. Egy hétig nem főztem semmit. Akkor megtanulta értékelni azt is, ha van egy kis maradék.

Elgondolkodtam ezen. Vajon én is képes lennék rá? Vagy nálunk már túl mélyen gyökerezik ez az egész?

Másnap reggel Zoltán sietve öltözött. – Ugye ma valami mást főzöl? – kérdezte félvállról.

– Majd meglátod – válaszoltam szűkszavúan.

Aznap egész nap ezen járt az eszem. A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Judit odajött hozzám ebédszünetben.

– Mi baj van veled mostanában? Olyan vagy, mint aki mindjárt sírva fakad.

Elmeséltem neki mindent. Judit csak ingatta a fejét.

– Te vagy túl jó hozzá. Próbáltad már megbeszélni vele?

– Próbáltam… de mindig csak azt mondja: „Én így szoktam meg otthon.”

– És te? Te mit szoktál meg? – kérdezte Judit halkan.

Ez a kérdés egész nap visszhangzott bennem.

Este hazamentem, és nem főztem semmit. Leültem a kanapéra egy könyvvel. Zoltán hazaért, benézett a konyhába.

– Hol az vacsora?

– Ma nincs – mondtam nyugodtan.

– Hogyhogy nincs?!

– Fáradt vagyok. És úgy érzem, ez így nem mehet tovább.

Zoltán először csak nézett rám döbbenten, aztán dühösen kiviharzott a lakásból. A gyerekek csendben ültek mellettem.

Dóri megszólalt: – Anya… nekünk jó volt a pörkölt is.

Bence bólintott: – Szerintem apa túl sokat vár el tőled.

Aznap este először éreztem úgy hosszú idő után, hogy nem vagyok teljesen egyedül ebben az egészben. A gyerekeim megértettek. És talán ez volt az első lépés ahhoz, hogy én is megértsem magamat.

Zoltán késő este jött haza. Nem szólt semmit, csak leült mellém.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem gondoltam bele… Csak azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen otthon anyáméknál.

– De mi már nem ott élünk – válaszoltam csendesen. – És én nem vagyok anyád.

Sokáig ültünk némán egymás mellett. Nem oldódott meg minden egy csapásra. De valami elindult bennünk – talán egy újfajta őszinteség.

Azóta néha még mindig előjönnek ezek a régi viták. De már nem félek kimondani: nekem is vannak igényeim. Néha maradékot eszünk, néha rendelünk pizzát. És néha együtt főzünk valami újat.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány nő érzi úgy esténként, hogy elveszíti önmagát egy tányér vacsoráért cserébe? Ti mit tennétek a helyemben?