Karácsonyi csoda a Szent Imre kórházban: Amikor a szív újra dobban

– Nem hallom a sírását! – kiáltottam fel, miközben a szülőszobán izzadtan, remegő kézzel kapaszkodtam a lepedőbe. A nővér, Zsuzsa, rám nézett, de a tekintetében nem volt megnyugtatás. Az orvos, dr. Tóth, már a kisfiam fölé hajolt, és csak annyit hallottam: – Nincs pulzus. Az idő megállt. A férjem, Gábor, az ajtóban állt, arca sápadt volt, mintha minden vér kiszaladt volna belőle.

A karácsonyi fények halványan szűrődtek be az ablakon, de bennem csak sötétség volt. Az egész terhesség alatt minden rendben volt. Minden ultrahang, minden vizsgálat azt mutatta: egészséges kisfiúnk lesz. Most pedig ott feküdt mozdulatlanul, lilán, mintha soha nem is élt volna.

– Ne hagyják abba! – zokogtam. – Kérem! Ez nem lehet igaz!

Dr. Tóth hangja határozott volt: – Folytatjuk az újraélesztést. Zsuzsa, adja az adrenalin injekciót! Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Gábor odalépett hozzám, megfogta a kezem. – Éva, kérlek… – suttogta, de nem tudta befejezni a mondatot.

A fejemben visszhangzottak anyám szavai: „Karácsonykor csodák történnek.” Gyerekkoromban mindig hittem ebben, de most csak ürességet éreztem. A nővér keze remegett, amikor az injekciót beadta. Dr. Tóth ritmikusan nyomta a pici mellkast.

– Gyerünk, kisfiam! – suttogtam magamban. – Ne hagyj itt minket!

Aztán egyszer csak… egy halk sírás. Először alig hallható, aztán egyre erősebb. Zsuzsa felnézett: – Dobog a szíve! – kiáltotta el magát könnyes szemmel.

A szobában mindenki megkönnyebbült sóhajt hallatott. Gábor összeomlott mellettem, én pedig csak sírtam és sírtam. A kisfiamat gyorsan inkubátorba tették, oxigént kapott. Dr. Tóth odalépett hozzám: – Éva, most stabil az állapota. De az első 24 óra kritikus lesz.

Az idő innentől elvesztette jelentőségét. A kórházi folyosón ültem Gáborral, kezünket összekulcsolva. Anyám és apám is bejöttek vidékről; anyám imádkozott, apám csak némán nézte a padlót. A nővérek karácsonyi dalt dúdoltak halkan a pult mögött – „Mennyből az angyal” –, de nekem minden hang hamisan csengett.

Este tízkor dr. Tóth kijött hozzánk. – A kisfiuk erős harcos – mondta fáradt mosollyal. – Úgy tűnik, túl lesz rajta.

Aznap éjjel nem aludtam semmit. A kórházi ágyon feküdtem, Gábor mellettem ült egy széken. Egyszer csak megszólalt:
– Éva… ha elveszítettük volna…
– Ne mondj ilyet! – vágtam közbe dühösen.
– De mi lesz most? Ha valami baja lesz? Ha nem lesz egészséges?
– Nem tudom… De most itt van velünk. Ez számít.

Másnap reggel bemehettem hozzá az újszülött intenzívre. Ott feküdt pici testével az inkubátorban, arcán apró oxigénmaszk. Megfogtam a kezét az üvegen keresztül.
– Szia, kisfiam… Ádámnak fogunk hívni – suttogtam.

A következő napokban mindenki aggódott értünk. Anyósom, Ilona néni naponta hívott:
– Éva drágám, biztos mindent jól csináltál? Nem ettél valami rosszat? Nem dolgoztál túl sokat?
– Nem tudom… – válaszoltam fáradtan.
– Az én időmben ilyen nem fordult elő! – mondta szemrehányóan.
Gábor kiakadt:
– Anya! Most nem ez számít!

A családi feszültség csak nőtt. Anyám próbált vigasztalni:
– Hidd el, Éva, minden rendben lesz.
De én csak bámultam ki az ablakon a hóesésbe.

Ádám végül egy hét után hazajöhetett. A karácsonyfa alatt vártuk őt; Gábor feldíszítette az egész lakást, mintha ezzel akarná elűzni a rossz emlékeket. Amikor először otthon sírt fel Ádám, mindannyian nevettünk és sírtunk egyszerre.

Azóta minden nap ajándék lett számomra. De még mindig ott motoszkál bennem a félelem: mi van, ha egyszer vége lesz ennek a csodának? Ha újra elveszíthetem őt? Vajon tényleg léteznek csodák, vagy csak szerencsénk volt?

Ti mit gondoltok? Meg lehet tanulni újra bízni az életben egy ilyen után? Vagy örökre ott marad bennünk a félelem?