Hazatérés, ami mindent megváltoztatott – Egy testvér története
– Te tényleg nem érted, ugye? – kiabált rám Éva, a nővérem, miközben a nappali közepén álltunk. A hangja remegett, szeme vörös volt a sírástól. – Miért kellett visszajönnöd? Miért pont most?
Nem tudtam mit mondani. Egy éve dolgoztam Londonban, hogy összegyűjtsek egy kis pénzt, és végre elindulhassak a saját utamon. De amikor elvesztettem az állásomat, nem volt más választásom, mint hazajönni. Éva és Gábor – a sógorom – felajánlották, hogy lakhatok náluk egy ideig, amíg újra talpra állok. Legalábbis azt hittem, hogy ez közös döntés volt.
Az első hetekben minden rendben ment. Próbáltam nem útban lenni, segítettem a házimunkában, főztem, takarítottam, még a kutyát is én sétáltattam. De valami feszültség mindig ott lappangott a levegőben. Gábor egyre többször maradt bent este dolgozni, Éva pedig egyre ingerültebb lett velem. Egyik este aztán mindent megváltoztatott.
– Nem bírom tovább! – csattant fel Gábor, amikor hazaért. – Ez nem az én otthonom már! Mindenhol csak a te cuccaid vannak, Zsófi!
– Gábor, kérlek… – próbáltam magyarázkodni.
– Nem! – vágott közbe Éva. – Zsófi csak addig marad, amíg talál munkát. Megbeszéltük!
– Te beszélted meg! – vágta rá Gábor. – Én csak beletörődtem. De most elég volt.
Aznap este Gábor elment otthonról. Másnap reggel Éva sírva ébresztett fel.
– El akar válni… – suttogta megtörten. – Azt mondja, nem bírja tovább ezt az egészet. És mindez miattad van!
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nem vagyok hibátlan, de tényleg én lennék minden baj forrása? Próbáltam beszélni Évával, de csak sírt és vádolt.
– Mindig is te voltál az anyu kedvence! Mindig neked kellett segíteni! Most is miattad omlik össze minden!
– Éva, kérlek… én csak haza akartam jönni…
– Haza? Ez már nem a te otthonod! Nekem van családom! Vagyis… volt.
Napokig csak bolyongtam a lakásban. Kerültem Évát, ő is engem. Gábor nem jött vissza. Anyu hívogatott telefonon, de nem tudtam mit mondani neki. Csak azt ismételgette: „Zsófikám, ne hibáztasd magad!” De hogyan ne tenném?
Egy este Éva bejött a szobámba.
– El kell menned – mondta halkan. – Nem bírom tovább… Nem akarom elveszíteni Gábort.
– De hát… hova menjek? Nincs pénzem albérletre…
– Nem tudom… De nem maradhatsz itt.
Aznap éjjel alig aludtam. Az ablakon át néztem a sötét utcát, és azon gondolkodtam: tényleg én lennék minden rossz okozója? Vagy csak bűnbak vagyok egy régóta húzódó házassági válságban?
Másnap összepakoltam néhány ruhát és elindultam anyuhoz vidékre. Az úton végig azon járt az eszem: vajon Éva valaha megbocsát majd nekem? Vagy örökre elveszítettem őt?
Anyu ölelése megnyugtatott valamennyire, de a bűntudat ott maradt bennem. Próbáltam munkát keresni, de vidéken kevés lehetőség volt. Közben Évától semmi hír. Egyik este aztán üzenetet kaptam tőle: „Gábor beadta a válókeresetet.”
Sírva fakadtam. Úgy éreztem, minden összeomlott körülöttem. Anyu próbált vigasztalni:
– Zsófikám, nem te vagy a hibás! Ők már régóta veszekedtek…
De én tudtam: ha nem jövök haza, talán még együtt lennének.
Hetek teltek el így. Egy nap váratlanul Éva hívott.
– Sajnálom… – mondta csendesen. – Túl sok mindent rád zúdítottam. Nem csak miattad történt ez… De most minden olyan üres nélküled.
Nem tudtam mit mondani. Csak sírtunk mindketten a telefonban.
Most itt ülök anyunál, és azon gondolkodom: vajon lehet-e még valaha igazi testvérem Éva? Visszakaphatom-e valaha azt a családot, amit elveszítettem? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi fájdalom után?