Két szív, egy sors – Egy anya küzdelme ikreiért
– Miért nem sír a másik baba? – kérdeztem remegő hangon, miközben az újszülött osztályon álltam, és néztem, ahogy az egyik fiamat, Bencét, eltolják tőlem inkubátorban. A nővér csak annyit mondott: – Ne aggódjon, anyuka, csak egy kis megfigyelésre van szükség. De én éreztem, hogy valami nincs rendben.
Aznap hajnalban, amikor megszülettek az ikreim, Bence és Marci, azt hittem, végre minden jóra fordul. A férjem, Gábor keze remegett az izgalomtól, amikor először tartotta őket a karjában. Az egész család ujjongott: anyám sírt örömében, apám büszkén fotózott. De Bence arca sápadt volt, és furcsán gyorsan lélegzett. Az orvosok először csak annyit mondtak: „Majd megerősödik.”
De Bence állapota nem javult. Egy hét múlva már mindketten a Heim Pál kórház kardiológiáján feküdtünk. Marci is elkezdett furcsán viselkedni: nem evett rendesen, sírás közben elkékült a szája. Egyik este az orvos leült mellénk: – Sajnálom, de mindkét fiúnál veleszületett szívfejlődési rendellenességet találtunk. Ritka betegség, egyszerre mindkettőjüknél…
A szavak mintha egy másik világból jöttek volna. Gábor arca eltorzult a döbbenettől. – Ez nem lehet igaz! – kiáltotta. – Egészségesek voltak! Az orvos csak csendben nézett ránk: – Sajnos néha előfordul. Most az a legfontosabb, hogy minél előbb műtétre kerüljenek.
A következő hetekben minden napom ugyanúgy telt: reggelente a kórházba rohantam, délután haza Marciért, este vissza Bencéhez. A két kiságy üresen állt otthon. Anyám próbált tartani bennem a lelket: – Erős vagy, Zsófi! Megoldjátok! De én minden este sírtam a fürdőszobában, hogy senki se lássa.
A műtétek előtt egy hétig minden nap vérvétel, vizsgálatok sora várt ránk. A folyosón más szülőkkel beszélgettem: egy anyuka azt mondta, az ő fia már harmadszor van itt. – Itt mindenki hős lesz vagy összetörik – mondta keserűen.
A műtét reggelén Gábor keze hideg volt, amikor megfogta az enyémet. – Ha elveszítjük őket… – kezdte, de nem tudta befejezni. Csak néztük egymást némán.
Bencét vitték először. Az altatóorvos kedvesen mosolygott rá: – Hamarosan újra anyánál leszel! De én tudtam, hogy semmi sem biztos. Az órák végtelennek tűntek. Amikor végre kijött az orvos, csak annyit mondott: – Sikerült. Most várunk.
Marci műtétje komplikáltabb volt. Azt mondták, lehet, hogy újabb beavatkozás kell majd később. A folyosón ülve hallottam két nővér beszélgetését: – Ezek a gyerekek csodákra képesek… de néha még ez sem elég.
A következő hetekben minden apró javulásért hálát adtam. Bence először mosolygott rám újra; Marci végre evett egy egész üveg tápszert. De minden örömbe belevegyült a félelem: mi lesz holnap? Mi lesz egy év múlva?
A családunk széthullóban volt. Gábor egyre többet dolgozott, hogy kifizesse a gyógyszereket és a magánorvosi vizsgálatokat. Egy este összevesztünk:
– Nem bírom tovább! – kiabáltam rá.
– És szerinted én igen? – vágott vissza Gábor. – Minden nap attól rettegek, hogy elveszítem őket… vagy téged!
Anyám próbált békíteni minket: – Ne egymásban keressétek a hibát! Ezek a fiúk erősebbek nálatok!
Végül hazaengedték őket. A nappalink kórházi szobává változott: gépek zúgtak éjjel-nappal, gyógyszerek sorakoztak a polcon. Minden nap újabb harc volt: láz, sírás, kontrollvizsgálatok. De amikor Bence először mondta ki: „Anya!”, és Marci odabújt hozzám éjjel, tudtam, hogy megérte.
Most is félek. Minden köhögésre összerezzenek; minden kontroll előtt gyomorgörcsöm van. De megtanultam hinni abban, hogy a szeretet erősebb mindennél.
Néha azon gondolkodom: vajon hány család él át hasonlót Magyarországon? Hányan küzdenek csendben, miközben kívülről mindenki azt hiszi, boldogok vagyunk? Vajon mi adhat erőt továbbmenni akkor is, amikor úgy érzed, már semmid sem maradt?