Egy váratlan látogatás délelőtt tízkor: Fiam dolgozik, az unokák egyedül játszanak, a menyem még alszik
– Hogy lehet ez? – suttogtam magam elé, miközben a kulcsommal óvatosan kinyitottam a fiamék lakásának ajtaját. A reggeli napfény már besütött az ablakon, de bent csend volt, csak néha hallatszott egy-egy halk gyereknevetés a nappali felől. A szívem hevesen vert, mert előző este hirtelen elhatároztam: ma meglepem őket. Nem szóltam előre, hiszen csak egy anya tudja, mikor van szükség rá igazán.
A cipőmet levettem, nehogy felébresszem a ház népét, de ahogy beléptem a nappaliba, két kicsi fiú – Marci és Bence – ültek a szőnyegen, egymásnak hátat fordítva, és valami furcsa játékot játszottak. Marci épp egy plüssmackót próbált megetetni egy műanyag kanállal, Bence pedig egyedül rakosgatta a kirakót. Körülöttük szétdobált játékok, félig üres poharak, egy kiborult joghurt foltja a padlón.
– Sziasztok, drágáim! – léptem közelebb, mire mindketten felkapták a fejüket.
– Mama! – kiáltotta Marci, és a nyakamba ugrott. Bence is odaszaladt, de közben elcsúszott a joghurton, és sírni kezdett.
Gyorsan felkaptam, letöröltem az arcát. – Hol van anya? – kérdeztem halkan.
– Alszik – mondta Marci vállat vonva. – Azt mondta, ne zavarjunk.
A gyomrom összeszorult. A fiam, Gábor ilyenkor már rég dolgozik – tudtam jól –, Nora pedig otthon van a fiúkkal. Mindig panaszkodik, hogy fáradt, hogy nincs ideje magára. De hát két gyerek mellett ki nem fáradt? Én is végigcsináltam. Mégis…
Elővettem egy törlőkendőt, feltakarítottam a joghurtot. A fiúk közben újra játszani kezdtek. Hallottam, ahogy Nora ajtaja mögül halk horkolás szűrődik ki. Egy pillanatig haboztam: bemenjek? Vagy hagyjam pihenni? Végül bekopogtam.
– Nora? – szóltam be halkan.
Semmi válasz. Óvatosan benyitottam. Ott feküdt az ágyon, összegömbölyödve, a takaró félig lelógott róla. Az arca sápadt volt, a haja kócos. Egy pillanatra megsajnáltam.
– Nora… – ismételtem kicsit hangosabban.
Felriadt, ijedten nézett rám.
– Jaj, Ildikó… te vagy az? Mi történt? Valami baj van Gáborral?
– Nem, semmi baj – mondtam gyorsan. – Csak gondoltam, megleplek titeket. De látom…
Nora keze remegett, ahogy megpróbált felülni. – Ne haragudj… csak annyira fáradt vagyok… egész éjjel Bence köhögött… alig aludtam valamit.
Leültem mellé az ágy szélére. – Miért nem szóltál? Segíthettem volna.
– Nem akartalak zavarni… mindig azt mondod, hogy régen te is mindent megoldottál egyedül…
Elhallgattam. Igaza volt. Mindig azt hajtogattam: „Bezzeg az én időmben!” De most, ahogy ott ültem mellette, láttam rajta az őszinte kimerültséget.
– Tudod… – kezdte Nora halkan –, néha úgy érzem, hogy mindenki csak elvárja tőlem, hogy mosolyogjak és mindent tökéletesen csináljak. De néha egyszerűen nem megy…
Közben a fiúk hangosan veszekedni kezdtek a nappaliban egy autó miatt. Felpattantam.
– Megnézem őket – mondtam –, pihenj még egy kicsit.
Kimentem hozzájuk. Marci sírt, Bence dühösen dobálta az autót. Leültem közéjük.
– Tudjátok mit? Játsszunk együtt! – mondtam mosolyogva.
Ahogy ott ültem velük a földön, eszembe jutottak a régi idők: amikor Gábor kicsi volt, én is sokszor éreztem magam elveszettnek. De akkoriban nem volt divat panaszkodni vagy segítséget kérni. Most viszont láttam: Nora tényleg kimerült.
Dél körül Nora is kijött pizsamában. Szégyenlősen lesütötte a szemét.
– Sajnálom… tényleg nem így terveztem ezt a napot.
– Ugyan már! – legyintettem. – Mindenkinek lehet rossz napja. Segítek ebédet főzni.
Közösen nekiálltunk: krumplipüré és rántott hús lett az ebéd. A fiúk közben rajzoltak az asztalnál. Nora lassan felengedett; mesélni kezdett arról, mennyire hiányzik neki néha egy kis csend vagy egy séta egyedül.
– Tudod – fordult hozzám hirtelen –, néha félek attól is, hogy Gábor azt hiszi, nem vagyok elég jó anya vagy feleség…
Megfogtam a kezét.
– Szerintem mindannyian így érzünk néha. De nem kell mindent egyedül csinálnod. Szólj nyugodtan! Én is tanulok még anyának lenni… nagymamaként is.
Ebéd után együtt pakoltunk el. A fiúk végre elaludtak délutánra; Nora pedig leült mellém egy csésze teával.
– Köszönöm, hogy itt vagy ma – mondta halkan.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon hány anya érzi magát így Magyarországon? Hányan szégyellik bevallani, hogy elfáradtak? És miért olyan nehéz elfogadni: néha mindenkinek szüksége van segítségre?
Talán ideje lenne többet beszélgetni erről egymással… Ti mit gondoltok? Volt már olyan napotok, amikor úgy éreztétek: nem bírjátok tovább?