A szomszéd, aki sosem elégedett – Egy budapesti panelház titkai
– Már megint te vagy az? – kérdeztem fáradtan, amikor harmadszor csengetett be aznap Katalin néni, a szomszédom. A panelház folyosóján visszhangzott a hangom, de nem érdekelt. A kulcs még a zárban volt, a kezem remegett.
– Drágám, csak egy kis cukrot kérnék, meg ha van, egy szelet kalácsot is… Tudod, hogy mennyire szeretem a házi sütit – mondta, miközben már félig be is lépett az előszobámba.
Az első lakásom. Az én kis váram. Anyuék segítettek az önrészben, de minden másért keményen megdolgoztam. Azt hittem, végre felnőtt vagyok, végre lehet saját életem. De Katalin néni minden nap emlékeztetett rá, hogy a határok csak illúziók.
A szüleim azt mondták, szerencsés vagyok, hogy ilyen segítőkész szomszédom van. Segítőkész? Inkább tolakodó. Minden nap újabb kéréssel állt elő: hol egy kis tej, hol egy csomag tészta, hol csak egy „baráti” beszélgetés. De ezek a beszélgetések mindig ugyanoda futottak ki: „Bezzeg az én időmben…”, „A te anyád is mindig adott…”, „Nem baj, ha most is…”.
Egyik este, amikor végre leültem volna olvasni, újra kopogott. Ezúttal nem voltam udvarias.
– Katalin néni, most tényleg nem alkalmas! – mondtam határozottan.
– Jaj, hát csak egy kis segítség kellene! – nézett rám nagy szemekkel. – Tudod, milyen nehéz egyedül… A fiam is elköltözött már rég, senki nem törődik velem.
A bűntudat azonnal elöntött. Hát milyen ember vagyok én? De aztán eszembe jutottak azok az esték, amikor Katalin néni órákig panaszkodott nekem a folyosón, miközben én csak pihenni akartam volna. Eszembe jutottak a hétvégék, amikor a barátaimat halkan kellett áthívnom, nehogy „zavarjam” őt.
Egyik vasárnap anyu is átjött. Már az ajtóban összefutott Katalin nénivel.
– Jaj, Magdi drágám! – csapta össze a kezét Katalin néni. – Látod, milyen rendes lányod van? Mindig segít nekem! Igazi kincs!
Anyu büszkén nézett rám.
– Látod, ezért mondtam mindig: segíts másokon! – mondta nekem később a konyhában. – Egyedül van szegény.
– De anyu, ez már sok! Nem tudok pihenni tőle! – fakadtam ki halkan.
– Ne légy önző! – szólt rám anyu szigorúan. – Egyszer te is öreg leszel.
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Tényleg önző lennék? Vagy csak szeretnék végre saját életet élni?
A következő héten Katalin néni már nemcsak cukrot kért, hanem azt is megkérdezte, nem tudnék-e neki bevásárolni. Majd azt is megkérdezte, nem tudnék-e elmenni helyette a postára. Egyik este pedig beállított két nagy szatyor ruhával:
– Ezeket ki kellene mosni nálad, nálam elromlott a gép.
A mosógépem alig bírta ki a terhelést. A ruhák napokig nálam száradtak. A lakásomban mindenhol ott volt Katalin néni illata.
Egy este a barátnőm, Zsófi átjött hozzám.
– Te figyelj már, ez nem normális! – mondta döbbenten. – Miért hagyod ezt?
– Mert… mert sajnálom őt. És anyu is azt mondja…
– Az anyukád nem itt él! Neked kellene meghúzni a határokat!
De hogyan? Hogyan mondjam meg egy magányos öregasszonynak, hogy elég? Hogy nekem is jogom van a nyugalomhoz?
Egyik este aztán betelt a pohár. Fáradtan értem haza a munkából, és Katalin néni már az ajtómban várt.
– Drágám! Nem tudnál ma este átjönni és megnézni a tévét velem? Olyan rossz egyedül…
Leültem vele szemben a folyosón.
– Katalin néni… Szeretnék valamit mondani. Nagyon sajnálom, hogy magányosnak érzi magát. De nekem is szükségem van egy kis térre. Nem tudok mindig segíteni. Szeretném, ha ezt megértené.
Először csak nézett rám döbbenten. Aztán könnyek jelentek meg a szemében.
– Értem… Hát akkor majd keresek mást… – suttogta.
Bűntudat és megkönnyebbülés egyszerre öntött el. Napokig nem láttam őt. Aztán hallottam, hogy más szomszédokat is felkeresett. Egyikük panaszkodott is rá a liftben: „Ez a Katalin néni mindent akar!”.
Anyuval is összevesztem emiatt. Szerinte kegyetlen vagyok. Szerintem csak próbálok élni.
Most itt ülök a nappalimban, csend van körülöttem. Végre enyém az este – de valami hiányzik. Vajon tényleg ennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt mások segítése és saját határaink védelme között?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt?