Egy év négy fal között: Amikor anyám és apám beköltöztek hozzánk a kisbabánk miatt

– Már megint nem adtál elég sapkát Annára! – csattant fel anyám, miközben a konyhában álltam, és próbáltam egy pillanatra levegőhöz jutni. A teavíz forrt, Anna sírt a kiságyban, apám pedig a nappaliban hangosan kapcsolgatta a tévét. A férjem, Gábor, épp akkor lépett be az ajtón, és rögtön érezte a feszültséget.

– Jaj, mama, most tényleg ez a legnagyobb baj? – sóhajtottam, de már tudtam, hogy ebből megint vita lesz.

Egy évvel ezelőtt költöztünk fel Budapestre Gábor új munkahelye miatt. Akkor még azt hittem, hogy az új életünk csupa izgalom lesz: új lakás, új város, új családtag – Anna. De amikor megszületett, minden más lett. Folyton fáradt voltam, bizonytalan és magányos. Egyik este sírva hívtam fel anyámat: „Nem bírom egyedül!”

Másnap már jött is az ötlet: „Mi lenne, ha mi is odaköltöznénk egy időre? Segítenénk Annával, főznénk, mosnánk, te pedig pihenhetnél.” Gábor először húzta a száját, de végül belement. Így történt, hogy négyen lettünk egy kétszobás lakásban.

Az első hetekben mindenki igyekezett alkalmazkodni. Anyám főzött – mindig túl sokat –, apám pedig mindent megjavított, amit csak talált. De hamarosan előjöttek a régi minták. Anyám mindent jobban tudott: hogyan kell fürdetni Annát, mikor kell altatni, mit adjak neki enni. Én pedig egyre kisebbnek éreztem magam.

Egy este Gáborral halkan beszélgettünk a hálóban.

– Szerinted meddig bírjuk ezt? – kérdezte.
– Nem tudom… Néha úgy érzem, mintha visszamentem volna gyereknek. De közben… nélküle tényleg nem bírnám.

Aztán jöttek a nagy viták. Egyik reggel anyám szóvá tette, hogy Gábor túl későn jön haza.

– Egy családapa nem dolgozhat ennyit! – mondta neki.
– Éva néni, én próbálok mindent megtenni értetek is – válaszolta Gábor feszülten.

Apám ilyenkor csak hallgatott. Ő sosem szólt bele semmibe, de néha láttam rajta, hogy nehezen viseli a bezártságot. Egyik este leült mellém a konyhában.

– Tudod, lányom… Anyád mindig is ilyen volt. Szeretne segíteni, csak néha túlzásba viszi. Nekem is nehéz… De legalább együtt vagyunk.

Aztán jött egy váratlan fordulat: Anna megbetegedett. Magas láz, sírás egész éjjel. Anyám pánikolt, én sírtam, Gábor orvost hívott. Apám csendben ült az ágy szélén és fogta Anna kezét. Aznap éjjel mindannyian ott voltunk körülötte. Reggelre Anna jobban lett – és valami bennünk is megváltozott.

Onnantól kezdve valahogy könnyebb lett minden. Anyám megtanulta elengedni a kontrollt – legalábbis néha –, én pedig megtanultam segítséget kérni és nemet mondani. Gábor és apám esténként együtt sakkoztak, Anna pedig egyre többet mosolygott.

Persze voltak még viták: ki használja túl sokáig a fürdőt reggelente; ki ette meg az utolsó túrórudit; miért nem lehet néha csendben nézni a tévét. De már tudtunk nevetni is rajtuk.

Az év végén anyám leült mellém.

– Tudod, Zsófi… Amikor ideköltöztünk, azt hittem, majd mindent megoldok helyetted. De rájöttem… neked is jogod van hibázni. És nekem is tanulnom kell anyának lenni – nagymamaként is.

Megöleltük egymást. Apám mosolygott az ajtóból: „Na végre!”

Most már csak hárman vagyunk újra Gáborral és Annával. Hiányzik a zsivaj, néha még anyám zsörtölődése is. De tudom: ez az év megtanított arra, hogy a család nem mindig könnyű – de nélküle semmi sem lenne ugyanaz.

Vajon más magyar családok is ennyit vitatkoznak? Vagy csak nálunk ilyen hangos a szeretet?