Hol voltál? – Egy budapesti élet drámája családi kötelékek között

– Hol voltál? – csattant fel Zsuzsa unokatestvérem hangja a telefonban, miközben én a villamoson álltam, a Margit hídnál. – Feljöttünk hozzátok látogatóba, és nem voltatok otthon!

A szívem összeszorult. Nem tudtam mit mondani. Gáborral már napok óta menekültünk otthonról, csak hogy elkerüljük az anyósom újabb beszólásait. Mióta hozzá költöztünk Gábor szüleihez, minden nap egy újabb próbatétel.

– Sajnálom, Zsuzsa, tényleg… csak… dolgom volt – hebegtem, miközben a villamos ablakán át bámultam a szürke várost.

– Mindig dolgod van – vágott vissza. – Két éve nem láttalak rendesen! Mi történt veled, Anna?

A kérdése visszhangzott bennem. Mi történt velem? Hová tűnt az a lány, aki két éve még tele volt álmokkal, amikor vidékről felköltöztem Budapestre? Akkor még azt hittem, a város szabadságot jelent majd. Ehelyett most egy idegen lakásban élek, ahol minden mozdulatomat figyelik.

Gáborral egyetem alatt ismerkedtünk meg. Ő volt az első, aki igazán megértett. Egy év után összeházasodtunk, és úgy gondoltuk, átmenetileg jó lesz a szüleinél lakni, amíg összegyűjtjük a pénzt egy albérletre vagy egy kis panellakásra valahol Újpesten. De az átmenetiből két év lett.

Az anyósom, Ilona néni, mindenbe beleszólt. – Anna, ezt így nem szoktuk csinálni. Anna, nálunk nem így főznek levest. Anna, miért nem keresel rendes munkát? – Minden nap újabb kritika. Gábor próbált közvetíteni, de ő is egyre feszültebb lett.

Egyik este vacsora közben Ilona néni megint nekem esett:

– Tudod, Anna, nálunk a család mindig együtt van. Nem rohangálunk össze-vissza. Régen is így volt!

Éreztem, hogy elönt a düh. – De én nem vagyok régi! Nekem is kell egy kis szabadság! – csattantam fel.

Gábor apja, Lajos bácsi csak hallgatott. Ő mindig csendben maradt, de néha úgy éreztem, ő érti legjobban a helyzetemet. Egyszer, amikor Ilona néni kiment a konyhába, odasúgta:

– Ne haragudj rá, nehéz neki elengedni a fiát.

De én már nem bírtam tovább. Egyre többször maradtam bent túlórázni a munkahelyemen – egy reklámügynökségnél dolgoztam asszisztensként –, csak hogy ne kelljen hazamennem időben. Gábor is egyre később jött haza. A kapcsolatunk kezdett megfakulni.

Aztán jött az igazi törés: egy este Gábor részegen jött haza. Soha nem ivott korábban ennyit. – Elegem van ebből az egészből! – kiabálta az anyjának. – Miért nem engeded el végre az életemet?

Ilona néni sírva fakadt. Én pedig ott álltam közöttük, mint egy idegen.

Másnap reggel Gábor elment dolgozni anélkül, hogy hozzám szólt volna. Én pedig összepakoltam pár ruhát és elmentem sétálni a városba. A Margit-szigeten ültem órákig és azon gondolkodtam: miért érzem magam ennyire magányosnak ebben a hatalmas városban?

Aznap délután csörgött a telefonom: Zsuzsa unokatestvérem volt az. Ő mindig is irigyelte, hogy Budapestre költözhettem. Most viszont csalódott volt bennem.

– Anna, miért nem mondod el végre, mi nyomja a lelkedet? – kérdezte halkan.

Először csak sírtam. Aztán mindent elmeséltem neki: az anyósomról, Gáborról, arról, hogy mennyire elveszettnek érzem magam.

– Gyere haza hozzánk hétvégére – mondta végül Zsuzsa. – Kell egy kis levegőváltozás.

Hazautaztam vidékre arra a hétvégére. A szüleim örültek nekem, de láttam rajtuk is az aggodalmat.

– Anna, ha boldogtalan vagy, ne maradj ott! – mondta anyám este lefekvés előtt.

De én nem akartam feladni Gábort sem. Visszamentem Budapestre és leültem vele beszélgetni.

– Gábor, ez így nem mehet tovább. Vagy találunk magunknak saját helyet, vagy… – Nem tudtam kimondani a végét.

Gábor csak bólintott. – Tudom. Már én sem bírom tovább.

Elkezdődött az albérletkeresés pokla: horror árak, lepukkant lakások Angyalföldön és Kőbányán, reménytelen telefonhívások. Végül találtunk egy pici garzont Zuglóban. Nem volt nagy szám: régi bútorokkal és nyikorgó parkettával, de legalább csak a miénk volt.

Az első éjszaka ott aludtunk matracon a földön. Gábor átölelt.

– Sajnálom mindazt, amin keresztülmentél miattam – suttogta.

Éreztem: most kezdődik igazán az életünk.

De Ilona néni nem adta fel könnyen. Minden hétvégén hívott: – Mikor jöttök ebédre? Miért nem látogatjátok meg az öregeket?

És én újra és újra azt éreztem: sosem lehet egyszerre mindenkinek megfelelni.

Most itt ülök Zuglóban az ablak előtt és azon gondolkodom: vajon tényleg önző vagyok-e azért, mert végre magamra is gondolok? Vagy csak így lehet túlélni ebben a városban?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet találni az egyensúlyt család és önállóság között?