Aranyévek árnyékában: Egyedül, de nem magányosan

– Már megint itt vagyok, mint valami őrzött kastélyban – gondoltam magamban, miközben a konyhaasztalnál ültem, és hallgattam, ahogy a lányom, Zsuzsa a nappaliban pakolgatja a gyógyszereimet. Az ablakon át láttam, ahogy a szomszéd, Marika néni épp a kertjét kapálja. Ő is egyedül él, de valahogy sosem panaszkodik.

– Anya, ugye beveszed rendesen a vérnyomáscsökkentőt? – szólt át Zsuzsa, hangjában az a jól ismert aggodalom, amitől egyszerre érzem magam szeretve és megfojtva.

– Persze, kislányom – válaszoltam, de a hangomban ott volt a fáradtság. Nem mintha nem szeretném őket. De mióta nyugdíjba mentem, mintha mindenki azt hinné, hogy már semmire sem vagyok képes egyedül.

A fiam, Gábor is gyakran felugrik. Ő inkább csendben figyel, de néha olyanokat mond, hogy „Anya, nem kéne már eladni ezt a nagy házat? Egy szép kis lakás Pesten közelebb lenne hozzánk.” Ilyenkor összeszorul a szívem. Ez a ház az életem. Itt nőttem fel, itt neveltem fel őket is. Minden repedés a falon egy emlék.

A legutóbbi vasárnap különösen feszült volt. Zsuzsa és Gábor egyszerre jöttek át az unokákkal. Az asztal roskadozott a rántott hús és krumplipüré alatt, de én csak bámultam az abrosz mintáját.

– Anya, beszélnünk kellene arról a fürdőszobai kapaszkodóról – kezdte Zsuzsa.

– Megint? Már mondtam, hogy nincs rá szükségem! – csattantam fel. A család elhallgatott. Az unokám, Panni csak pislogott rám nagy szemekkel.

– De hát múltkor is majdnem elestél – szólt közbe Gábor halkan.

– Majd én eldöntöm, mire van szükségem! – mondtam dacosan. Éreztem, ahogy könny szökik a szemembe, de nem akartam gyengének mutatkozni.

Aztán csend lett. A családi ebéd hirtelen kínossá vált. Zsuzsa összeszorított szájjal szedett még egy adag krumplit Panninak, Gábor pedig az óráját nézte.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az öregség nem betegség, csak másképp kell élni.” De vajon tényleg másképp kell? Vagy csak hagynom kéne, hogy átvegyék az irányítást?

Másnap reggel Marika néni átjött egy kis süteménnyel.

– Látom, megint nálad voltak a gyerekek – mosolygott cinkosan.

– Igen – sóhajtottam. – Néha úgy érzem, mintha már nem is én lennék itt az úr.

– Tudod mit mondott nekem az én fiam? Hogy költözzek be hozzájuk Pestre! Hát mondtam neki: inkább halok meg itt egyedül, mint hogy minden reggel azt hallgassam, mikor mit csináljak! – nevetett fel Marika néni.

Elmosolyodtam. Jólesett hallani, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel.

Délután Zsuzsa visszahívott telefonon.

– Anya, ne haragudj a tegnapiért. Csak aggódunk érted. Tudod, mennyire szeretünk.

– Tudom, kislányom – mondtam halkan. – De nekem is szükségem van egy kis térre. Nem akarok teher lenni nektek sem, de nem akarom elveszíteni önmagam sem.

A vonal másik végén csend volt.

– Megpróbálunk kevesebbet jönni – mondta végül Zsuzsa. – De ha bármi van…

– Szólok – vágtam közbe gyorsan.

A következő hetekben tényleg ritkábban jöttek. Először furcsa volt a csend. Hiányzott Panni kacagása és Gábor halk megjegyzései. De aztán rájöttem: újra elkezdtem kertészkedni, sütöttem egy almás pitét csak magamnak, és esténként Marika nénivel beszélgettem a kerítésen át.

Egyik este leültem a verandára egy pohár borral. Néztem a lemenő napot és arra gondoltam: vajon tényleg önzőség-e vágyni egy kis magányra? Vagy csak így tudom megőrizni azt a kevés szabadságot, ami még megmaradt?

Ti mit gondoltok? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben tiszteletben tartjuk az ő határait is? Vajon hol van az egészséges egyensúly törődés és szabadság között?