Miért jöttél be a lakásba, amikor nem voltunk otthon? – Egy magyar család titkai és árulása

– Miért jöttél be a lakásba, amikor nem voltunk otthon? – kérdezte Gergő, a fiam, olyan hideg hangon, amit még sosem hallottam tőle. Megálltam az előszobában, kezemben a kulccsal, és éreztem, ahogy a vér kiszalad az arcomból. A felesége, Dóra, karba tett kézzel állt mögötte, tekintete vádoló volt, szinte égetett.

– Csak… csak be akartam nézni, hogy minden rendben van-e – hebegtem. – Tudod, hogy mennyire aggódom értetek.

Gergő szeme villant. – Nem ezért adtuk oda a kulcsot. Megbeszéltük, hogy csak akkor jössz fel, ha valami baj van. Nem szóltál előre. És most eltűnt Dóra ékszere is.

A szívem összeszorult. Hirtelen minden múltbeli sérelem, minden kimondatlan szó ott lebegett közöttünk. Eszembe jutott, amikor Gergő még kisfiú volt, és minden titkát megosztotta velem. Most úgy nézett rám, mintha idegen lennék.

– Nem tudok semmiről – suttogtam. – Én nem nyúltam semmihez!

Dóra hangja éles volt: – Akkor ki? Csak te voltál itt. Az aranyláncom eltűnt a hálóból. És a borítékban lévő pénz is kevesebb.

Gergő mély levegőt vett. – Anya, mondd el az igazat! Nem akarok rendőrséget hívni, de ha nem mondod el… – A hangja megremegett.

– Gergő! – kiáltottam fel kétségbeesetten. – Hogy gondolhatod ezt rólam? Én vagyok az anyád!

Dóra közbevágott: – Mindig is túl közel akartál lenni hozzánk. Mindig mindent tudni akartál. Most meg ez… Nem bízunk már benned.

A falak mintha összeszűkültek volna körülöttem. Eszembe jutottak a régi karácsonyok, amikor még együtt sütöttünk bejglit, és Dóra is nevetett velem. Most már csak hideg távolság volt köztünk.

– Talán a takarítónő – próbáltam menteni magam. – Vagy valamelyik szomszéd…

Gergő legyintett. – Senki másnak nincs kulcsa. Csak neked.

A csend elviselhetetlen volt. Hallottam, ahogy az utcán elhúz egy villamos, de idebent csak a saját szívverésem zúgott a fülemben.

– Anya – mondta végül Gergő halkan –, ha tényleg nem te voltál, akkor segíts kideríteni, mi történt. De ha hazudsz nekünk…

Nem bírtam tovább. Kitörtek belőlem a könnyek.

– Nem akartam rosszat! Csak… csak annyira magányos vagyok mióta apád meghalt. Ti vagytok az egyetlen családom! Néha csak leülök a kanapéra és hallgatom a csendet… Emlékezem arra, amikor még kicsi voltál, Gergő… Nem vittem el semmit! Esküszöm!

Dóra arca megenyhült egy pillanatra, de aztán újra kemény lett.

– Akkor miért nem szóltál előre? Miért titokban?

– Mert tudtam, hogy nem örülnétek neki… De néha úgy érzem, mintha már nem is tartoznánk össze. Mintha csak teher lennék nektek.

Gergő lehajtotta a fejét. – Nem vagy teher… De ezt most valahogy meg kell oldani.

Aznap este egyedül mentem haza az üres panelba Zuglóban. A plafon repedéseit bámultam, miközben újra és újra lejátszottam magamban a jelenetet. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat akartam tudni az életükről? Túl sokszor szóltam bele?

Másnap reggel csörgött a telefonom. Gergő volt az.

– Anya… beszéltem a házmesterrel. Tegnap délután látta, hogy valaki más is felment hozzánk. Egy fiatal lány… Nem ismerte fel pontosan.

Felültem az ágyban.

– Ki lehetett az?

– Dóra húga, Zsófi… Tegnap beugrott valamiért Dórához, de nem szólt nekünk előre. Most elismerte, hogy kölcsönvette az ékszert egy bulira és vissza akarta hozni ma reggel… A pénzhez viszont nem nyúlt.

Megkönnyebbülés helyett csak ürességet éreztem.

– Akkor… mégis bennem kételkedtetek elsőként…

Gergő hangja bűnbánó volt: – Sajnálom, anya. Nagyon sajnálom. Csak annyira féltjük azt a keveset, amink van… És mostanában mindenki csak magának él ebben az országban. Nehéz bízni bárkiben is.

– Tudom – mondtam halkan –, de én mindig mellettetek álltam. Még akkor is, ha néha túl közel mentem hozzátok.

Dóra is beleszólt a telefonba:

– Sajnálom, hogy meggyanúsítottalak. De kérlek, legközelebb szólj előre… És ne menj be titokban.

– Ígérem – mondtam könnyes szemmel –, de ti is próbáljatok meg néha belegondolni abba, milyen egyedül lenni ebben a nagyvárosban nyugdíjasként… Nekem ti vagytok mindenem.

Aznap este átmentem hozzájuk vacsorára. Csendes volt minden, de már nem fagyos. A bizalom lassan visszaszivárgott közénk – de tudtam: soha többé nem lesz olyan tiszta és törékeny, mint régen.

Most itt ülök az ablak előtt és nézem a pesti fényeket. Vajon hány családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hány anya érzi magát feleslegesnek? Hány gyerek kételkedik abban, akitől mindent kapott?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen gyanúsítást? Vagy örökre nyomot hagy bennünk?