„Természetesen nem hagylak cserben” – Egy testvéri ígéret ára

– Nem hagylak cserben, Zsófi! – mondtam a telefonba, miközben az ablakon túl zuhogott az eső. A hangom határozott volt, de belül remegtem. Tudtam, hogy a következő mondat fájni fog.

– De… tudnál kölcsönadni húszezer forintot? A gyerekeknek nincs rendes cipőjük, és már szégyellem őket oviba vinni – suttogta Zsófi. A háttérben hallottam, ahogy a kis Dóri sírni kezd, valószínűleg megint leöntötte magát tejjel.

A szívem összeszorult. Zsófi mindig is büszke volt, sosem kért volna pénzt, ha nem lenne muszáj. De most más volt minden. Mióta Gábor rábeszélte, hogy mondjon fel a könyvelőirodában – „Majd én eltartalak titeket, Zsófi! Egy nőnek a család az első!” – azóta csak lejtmenet volt az életük. Gábor pár hónap múlva elvesztette az állását a gyárban, és azóta sem talált újat. Zsófi próbált visszamenni dolgozni, de mindenhol csak részmunkaidőt ajánlottak, vagy minimálbért.

– Persze, hogy segítek – válaszoltam végül. – De beszélnünk kellene erről Gáborral is. Nem lehet mindig csak tőlem kérni.

– Ne haragudj… Tudom, hogy igazad van. Csak… ő most nagyon maga alatt van. Tegnap is egész nap csak ült a tévé előtt és sörözött. Ha szóba hozom a munkát, kiabálni kezd.

Elhallgattam. Emlékeztem még arra a napra, amikor Zsófi sírva hívott fel: „Andi, Gábor azt mondta, ha nem mondok fel, elhagy.” Akkor is próbáltam lebeszélni róla, de Zsófi mindig is hitt abban, hogy a család egysége mindennél fontosabb.

Most viszont ott állt két kisgyerekkel egy albérletben, ahol már a fűtést is alig tudták fizetni. Anyánk néha vitt nekik egy-egy fazék levest vagy süteményt, de ő is csak egyedül él egy panelban, nyugdíjból.

Este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon én mit tennék Zsófi helyében? Vajon tényleg Gábor hibája minden? Vagy Zsófi is hibázott azzal, hogy engedett neki?

Másnap elmentem hozzájuk. A lakásban hideg volt és félhomály. Dóri az asztal alatt játszott egy szakadt babával, Marci pedig csendben rajzolt egy papírfecnire.

– Szia Andi! – jött ki Zsófi a konyhából. Karikás szemei voltak, haja zsírosan tapadt a homlokára.

– Hoztam egy kis süteményt – nyújtottam át neki egy dobozt. – És itt van a pénz is.

Zsófi szeme könnybe lábadt.

– Köszönöm… Nem tudom, mit csinálnék nélküled.

– Figyelj… beszéltem egy ismerősömmel a könyvelőirodában. Lehetne ott helyettesíteni valakit pár hétig. Nem sok pénz, de legalább valami.

Zsófi arca felderült egy pillanatra.

– És Gábor mit szólna hozzá? – kérdezte halkan.

– Most tényleg ez számít? – néztem rá komolyan. – A gyerekeknek szükségük van rád. És neked is szükséged van arra, hogy újra önálló legyél.

Ekkor lépett be Gábor a szobába. Borostás arca fáradt volt, szemei vörösek.

– Miről beszélgettek? – kérdezte gyanakodva.

– Andi segített nekünk egy kicsit… És lehetőségem lenne dolgozni pár hétig – mondta Zsófi bátortalanul.

Gábor arca elkomorult.

– Már megint te akarod megmondani, mi legyen? – fordult hozzám élesen. – Mindig csak beleszólsz!

– Nem akarok beleszólni – feleltem higgadtan –, de Zsófi nem maradhat így otthon két gyerekkel pénz nélkül.

– Majd én megoldom! – vágta rá Gábor dühösen.

– Mikor? Már hónapok óta csak ígérgetsz! – tört ki Zsófiból a fájdalom. Hangja remegett.

Gábor elfordult és becsapta maga mögött az ajtót.

Csend lett. Csak Dóri halk szipogása hallatszott az asztal alól.

Leültem Zsófival a kanapéra.

– Sajnálom… Nem akartam veszekedést okozni – mondtam halkan.

– Nem te tehetsz róla. Régóta így van már minden… Néha azt érzem, csapdába estem. De nem hagyhatom el Gábort… Mit szólnának anyáék? Mit szólna a falu?

Megfogtam a kezét.

– Az számít, hogy ti boldogok legyetek. Hogy a gyerekeknek legyen jövőjük.

Zsófi bólintott. Másnap elment az állásinterjúra. Felvették helyettesítőnek. Kicsit több lett otthon a pénz, de Gábor még zárkózottabb lett. Egyre többet ivott és gyakran kiabált a gyerekekkel is.

Egy este Zsófi ismét felhívott.

– Andi… félek tőle. Tegnap hozzám vágott egy tányért. Nem tudom, meddig bírom még…

Akkor döntöttem el: segítek neki kilépni ebből az életből. Elhoztam őket magamhoz pár napra. Anyánk is mellénk állt végül: „Nem számít, mit mondanak mások! Az unokáim biztonsága fontosabb.”

Zsófi lassan újra önmagára talált. Talált egy részmunkaidős állást egy könyvelőirodában és elkezdett albérletet keresni magának és a gyerekeknek.

Most itt ülünk együtt a konyhaasztalnál egy bögre tea mellett. Nézem őt: megtört, de mégis erős lett ettől az egésztől.

Vajon hány nő él ma Magyarországon ilyen csapdában? Hányan hiszik el még mindig, hogy csak akkor érnek valamit, ha mindent feladnak másokért? Ti mit tennétek Zsófi helyében?