Két Anya Között: Egy Szív Története a Kötelesség és Szeretet Között

– Már megint nem úgy csináltad, ahogy mondtam, Zsuzsi! – csattant fel anyám a konyhában, miközben a kisfiam, Marci sírását próbáltam csillapítani a nappaliban. A tejforraló sistergett, a pelenkák halomban álltak, és én úgy éreztem, mintha minden pillanatban szétesnék.

Anyám mindig is erős akaratú asszony volt. Gyerekkoromban is ő mondta meg, mit vegyek fel, mit egyek, kivel barátkozzak. Most, hogy anya lettem, azt hittem, végre saját döntéseim lehetnek. De tévedtem. Minden mozdulatomat figyelte, minden hibámat szóvá tette. „Egy anya nem így csinálja!” – mondta újra meg újra.

Aztán ott volt az anyósom, Ilona néni. Ő csendesebb volt, de annál alattomosabb. Ha meglátogatott minket Jánossal, mindig hozott valami süteményt vagy levest, de közben odasúgta: „Nálunk a családban a férfiakat jobban kell kényeztetni. János egész nap dolgozik, megérdemel egy meleg vacsorát!” Mintha nem tudnám. Mintha nem próbálnék mindent megtenni.

János egyre többet dolgozott. A gyárban túlórázott, esténként fáradtan ült le mellém a kanapéra, de a tekintete üres volt. Néha úgy éreztem, mintha már nem is lennék fontos neki. Egyik este, amikor Marci végre elaludt, odafordultam hozzá:

– János, beszélnünk kellene. Olyan rég voltunk csak ketten…

– Most ne kezdjük megint! – vágott közbe fáradtan. – Egész nap robotolok, legalább este legyen egy kis nyugtom!

A könnyeim visszafojtottam. Nem akartam gyenge lenni. De belül már rég összetörtem.

A pénz is egyre kevesebb lett. A GYES-ből alig tudtunk kijönni, János fizetése sem volt elég mindenre. Anyám gyakran hozott egy-egy zacskó krumplit vagy házi lekvárt, de minden alkalommal éreztette velem: „Bezzeg én a te korodban…” Ilona néni pedig azt mondta: „Régen sem volt könnyű, de mi összetartottunk!”

Egyik délután anyám és Ilona néni egyszerre érkeztek hozzánk. A konyhában ültek, én meg próbáltam Marcit megetetni. Anyám szóvá tette, hogy túl vékony vagyok, biztos nem eszem rendesen. Ilona néni szerint viszont túl sokat aggódom, és ezzel csak ártok a gyereknek.

– Zsuzsi, te sosem hallgatsz rám! – fakadt ki anyám.
– Az én fiamnak is jár egy kis nyugalom! – kontrázott Ilona néni.

Ott ültem két nő között, akik mindketten jobban tudták nálam, hogyan kell élni az életemet. A hangjuk összefolyt a fejemben. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek újra.

Aznap este János későn jött haza. Megpróbáltam beszélgetni vele:
– Szerinted én rossz anya vagyok?
– Nem tudom – felelte vállat vonva –, de most már tényleg elegem van ebből az egészből.

Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet. De másnap reggel anyám rám szólt:
– Ha így folytatod, tönkreteszed a házasságodat!

Ilona néni pedig csak annyit mondott:
– Egy asszonynak tudnia kell alkalmazkodni.

Aztán egy este Marci belázasodott. Pánikba estem. Anyám szerint csak túlöltöztettem, Ilona néni szerint biztosan valamit megetettem vele, amit nem kellett volna. János pedig csak legyintett:
– Mindig csak a problémák…

Aznap éjjel ültem Marci ágya mellett és sírtam. A sötétben csak a saját lélegzetemet hallottam és a kisfiam halk szuszogását. Akkor értettem meg: elveszítettem önmagam. Már nem tudtam eldönteni, ki vagyok – Zsuzsi, az anya? Zsuzsi, a feleség? Vagy csak valaki, aki mindenkinek meg akar felelni?

Másnap reggel felhívtam anyámat:
– Anya, kérlek… most ne gyere át egy darabig.

Ilona néninek is megmondtam:
– Szeretném egyedül csinálni mostantól.

Jánossal leültünk beszélgetni. Először dühös lett:
– Most már mindenki ellened van?
De aztán látta rajtam a kétségbeesést.
– Zsuzsi… én csak azt akarom, hogy boldog legyél.

Sokáig tartott, mire újra megtaláltam magamat ebben a káoszban. Megtanultam nemet mondani – anyámnak is, Ilona néninek is. Megtanultam segítséget kérni Jánostól is.

De a sebek még mindig fájnak. Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e valaha igazán önmagunk lenni két elvárásokkal teli anya között? És vajon mennyit ér az önfeláldozásunk – ha közben elveszítjük önmagunkat?

Ti mit gondoltok? Hol van a határ a kötelesség és az önmagunkért való kiállás között?