„Mama nem akarja, hogy többé meglátogasd!” – Egy magyar család drámája a gondoskodás és a manipuláció határán
– Mama nem akarja, hogy többé meglátogasd! – csattant fel Gábor, a férjem, miközben idegesen csapta le a telefont az asztalra. A hangja remegett, szemeiben düh és tehetetlenség keveredett. – Azt mondja, csak felidegesíted, és rosszabbul lesz tőled.
Ott álltam a konyhában, kezemben egy félig megpucolt krumplival, és úgy éreztem, mintha valaki gyomorszájon vágott volna. Ez már nem az első alkalom volt, hogy az anyósom, Ilona néni miatt veszekedtünk Gáborral. De most először mondta ki ilyen nyíltan: engem hibáztat mindenért.
– Komolyan gondolja ezt? – kérdeztem halkan, de Gábor csak vállat vont.
– Nem tudom, Anna. De most már elegem van ebből az egészből! – kiabálta, majd kiment a szobából.
A csend nyomasztóan telepedett rám. Az ablakon túl a panelházak között szürke volt az ég, mintha az egész város együtt érezne velem. Eszembe jutottak az elmúlt hónapok: Ilona néni hívásai, amikor minden apró fájdalmát halálos betegségként élte meg; a sürgős bevásárlások; a főzések; a takarítások; és persze a férjem örökös bűntudata, hogy nem tud elég jó fia lenni.
Minden hétvégén mentünk hozzá Zuglóba. Mindig ugyanaz: Ilona néni panaszkodik, Gábor aggódik, én próbálok segíteni. De bármit tettem, sosem volt elég jó. Ha főztem, túl sós lett. Ha takarítottam, biztosan kihagytam egy sarkot. Ha beszélgetni próbáltam vele, azt mondta, fárasztom.
Egyik vasárnap délután különösen rosszul volt. – Anna, úgy érzem, meg fogok halni – sóhajtotta drámaian. Gábor rögtön felpattant: – Hívjak mentőt? – kérdezte kétségbeesetten.
– Nem kell! Csak Anna ne beszéljen annyit! – vágta rá Ilona néni.
Akkor először éreztem azt, hogy nem vagyok több egy cselédnél ebben a családban. De Gábor nem látta ezt. Ő csak az anyját látta: egyedül maradt özvegyet, akinek szüksége van rá.
A következő héten Gábor főnöke is szólt már: – Gábor, ha még egyszer el kell menned munkaidőben anyádhoz, kereshetsz másik állást! – mondta keményen. Gábor csak lesütötte a szemét. Hazafelé úton rám zúdította a feszültségét.
– Miért nem tudsz egy kicsit kedvesebb lenni vele? – kérdezte ingerülten.
– Mindent megteszek! – vágtam vissza. – De ő sosem elégedett! És te mindig engem hibáztatsz!
– Mert te vagy vele legtöbbet! – csattant fel.
Aznap este sírva aludtam el.
Egy hét múlva újabb hívás: Ilona néni rosszul van. Gábor dolgozik, hát én megyek. Kulcsom van hozzá. Belépek: a tévé hangosan szól, de ahogy meghallja a kulcsot, rögtön elnémítja.
– Te vagy az? Hol van Gábor? – kérdezi gyanakodva.
– Dolgozik. Hozott neked gyümölcsöt és gyógyszert is – mondom halkan.
– Az más! De te minek jöttél? Úgyis csak idegesítesz! – fordul el tőlem.
Mély levegőt veszek. Megmérem a vérnyomását: teljesen normális. Megfőzöm a kedvenc húslevesét. Közben hallgatom a panaszait: „Bezzeg régen minden jobb volt… A fiam is más lett mióta megnősült…”
Hazafelé menet már remeg a kezem az idegességtől. Otthon Gábor vár:
– Na? Mi volt?
– Semmi baja. Csak unatkozik és figyelmet akar.
– Ezt hogy mondhatod?! Az anyám beteg!
– Nem beteg! Csak manipulál minket! Nem látod?
Gábor arca eltorzul:
– Ne merd ezt mondani róla!
Hetekig tartott ez az ördögi körforgás. Egyre többször veszekedtünk. A lányunk, Zsófi is kezdte érezni a feszültséget otthon.
Egy este Zsófi odabújt hozzám:
– Anya, miért sírsz mindig nagyi miatt?
Nem tudtam mit felelni.
Aztán egy nap minden megváltozott. Ilona néni elesett otthon – legalábbis ezt mondta telefonban Gábornak. Rohantunk hozzá. De mire odaértünk, már vidáman ült a fotelben és pogácsát majszolt.
– Jaj, hát már jobban vagyok… Csak Anna ne jöjjön többet! – jelentette ki hangosan.
Gábor végre meglátta az igazságot. Hazafelé csendben vezetett.
– Lehet… lehet, hogy igazad volt – mondta halkan.
De ezzel nem oldódott meg semmi. Ilona néni megsértődött rám véglegesen. A család kettészakadt: Gábor próbált lavírozni köztem és az anyja között; én pedig egyre magányosabbnak éreztem magam a saját házasságomban is.
Egy este Gábor anyja felhívott engem:
– Anna! Ha nem tudsz rendes meny lenni, inkább ne is gyere többet!
Letettem a telefont és zokogtam. Zsófi átölelt:
– Anya… én szeretlek!
Másnap Gábor leült mellém:
– Mit csináljunk? Nem akarom elveszíteni sem téged, sem anyámat…
– De én sem akarok tönkremenni ebben! – mondtam ki végre hangosan.
Hosszú beszélgetések következtek. Elmentünk családterapeutához is. Nehéz volt szembenézni azzal, hogy Ilona néni érzelmileg zsarol minket – főleg Gábort –, de végül sikerült határt húznunk: csak hétvégén látogatjuk meg együtt; ha baj van, orvost hívunk; de nem ugrunk minden telefonra.
Azóta lassan javulnak a dolgok otthon. De bennem örökre ott marad a seb: vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak egy áldozata vagyok egy magyar család örökös játszmáinak?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt az önzetlen segítség és az érzelmi zsarolás között?