Az a nap, amikor elhallgatott a zongora: Egy anya két generáció között

– Miért nem tudod végre elaltatni ezt a gyereket? – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhapultnak támaszkodva nézett rám. A kislányom, Lili, már fél órája sírt, én pedig egyre kétségbeesettebben ringattam a karomban. A lakásban furcsa csend volt, csak Lili panaszos hangja töltötte be a teret. A zongora, amin régen esténként játszottam, most némán állt a sarokban.

– Próbálom, Ilona néni, de ma valahogy semmi sem segít – suttogtam fáradtan. A hangom remegett. Tudtam, hogy nem vagyok elég jó. Legalábbis mindenki ezt éreztette velem.

– Régen mi nem ilyen puhányok voltunk – folytatta Ilona néni. – Egy pofon, és máris csend lett. De ti mai anyák mindent túlaggódtok.

Nem szóltam vissza. Csak ringattam Lilit, miközben a könnyeim lassan végiggördültek az arcomon. Az ablakon túl szürke volt az ég, a szomszédban valaki épp főzött – ismerős illatok szálltak be a résnyire nyitott ablakon. Régen ezek az illatok megnyugtattak volna. Most csak még jobban éreztem magam idegennek ebben a lakásban.

A férjem, Gábor, késő estig dolgozott. Amióta Lili megszületett, szinte sosem volt otthon. Mindig azt mondta, hogy túlóráznia kell, hogy meg tudjuk venni majd a nagyobb lakást. De én egyre inkább úgy éreztem, hogy menekül előlünk.

– Hozd ide azt a gyereket! – szólt rám Ilona néni türelmetlenül. – Majd én megmutatom, hogyan kell ezt csinálni.

Odaadtam neki Lilit. Ő határozott mozdulatokkal felkapta az unokáját, és elkezdte ringatni. Lili egy pillanatra elhallgatott, majd még hangosabban kezdett sírni.

– Látod? Még ezt sem tudod rendesen csinálni! – vágta hozzám Ilona néni, miközben visszaadta nekem a kislányomat.

A szívem összeszorult. Az egész testem remegett. Úgy éreztem magam, mint egy rossz diák az iskolában, akit mindenki kinevet.

Este Gábor hazaért. Fáradtan ledobta magát a kanapéra, és elővette a telefonját.

– Miért sír már megint ez a gyerek? – kérdezte unottan.

– Egész nap ezt csinálja – mondtam halkan.

– Nem lehetne valamit tenni vele? – kérdezte Gábor anélkül, hogy rám nézett volna.

Ilona néni közbeszólt:
– Mondtam én már régóta, hogy túl sokat kényezteted! Ezért ilyen hisztis.

Éreztem, ahogy egyre jobban összeszorul a torkom. Szerettem volna kiabálni: „Segítsetek! Nem bírom egyedül!” De csak csendben ültem ott, Lilit ringatva.

Az éjszaka közepén Lili újra sírni kezdett. Felkeltem hozzá, de alig bírtam tartani magam. A tükörbe néztem: karikás szemek, fáradt arc nézett vissza rám. Hol van az a lány, aki régen voltam? Az a lány, aki hitt abban, hogy boldog családja lesz?

Másnap reggel Ilona néni már korán fent volt. A konyhában kávét főzött magának.

– Nem gondolod, hogy vissza kéne menned dolgozni? – kérdezte hirtelen. – Legalább lenne valami értelme az életednek.

– És ki vigyázna Lilire? – kérdeztem halkan.

– Majd én! – felelte határozottan.

A gondolattól is összeszorult a gyomrom. Nem akartam ráhagyni a lányomat. De nem mertem nemet mondani.

Aznap délután Gábor anyjával beszélgetett a nappaliban. Hallottam, ahogy arról beszélnek: „Régen minden jobb volt”, „A mai fiatalok semmit sem bírnak”. Éreztem, hogy rólam van szó. Hogy én vagyok az, aki semmit sem bír.

Este Lili végre elaludt. Leültem a zongorához. Ujjaim remegve érintették meg a billentyűket. Egyetlen hang sem jött ki belőlem. Csak ültem ott némán, és hallgattam a csendet.

Ekkor Gábor odalépett hozzám.
– Mi bajod van már megint? – kérdezte türelmetlenül.

– Semmi – feleltem halkan.

De belül ordítottam: „Miért nem látjátok, mennyire fáj? Miért nem segít senki?”

Azóta is gyakran gondolkozom azon: vajon tényleg ilyen rossz anya vagyok? Vagy csak túl nagyok az elvárások? És vajon valaha újra megszólal majd bennem a zene?

Ti mit gondoltok? Lehet egy anya valaha elég jó ebben a világban? Vagy örökké csak hibázni fogunk?