Mindennel szemben: Egy magyar nő harca önmagáért és újrakezdéséért
– Miért nem tudsz egyszerűen csendben maradni, Zsuzsa? – Gábor hangja visszhangzott a konyhában, miközben a mosogatóról csöpögött a víz. A tányérok egymásnak koccantak a kezében, mintha csak a bennem kavargó feszültséget akarták volna visszhangozni.
Nem válaszoltam. Már hónapok óta nem volt erőm vitatkozni. Csak álltam ott, a konyhaajtóban, és néztem, ahogy a férfi, akit valaha szerettem, idegességében szinte szétmorzsolja a poharat. Aztán hirtelen elcsendesedett minden. Csak a saját lélegzetemet hallottam, ahogy próbáltam visszatartani a könnyeimet.
A tükörbe nézve sem ismertem fel magam. Az arcomon mélyedések, a szemem alatt sötét karikák. A hajam már rég elvesztette fényét, és a vállaim is mintha nehezebbek lettek volna. Vajon mikor lettem ilyen? Mikor váltam azzá a nővé, aki csak túlélni próbál, nem pedig élni?
Gáborral tizenöt éve házasodtunk össze. Akkor még hittem abban, hogy a szerelem mindent legyőz. Hogy majd együtt építünk egy boldog életet, veszünk egy kis házat valahol Pest környékén, és gyerekek kacagásától lesz hangos az otthonunk. De az élet másképp alakult. A pénzügyi gondok, Gábor munkahelyi stressze, az anyósom állandó beszólásai – mind-mind lassan felemésztettek minket.
Az első években még próbáltam beszélgetni vele. Elmondani, hogy félek, hogy magányos vagyok mellette. De ő csak legyintett: – Ne hisztizz már, Zsuzsa! Mindenki küzd valamivel.
Aztán megszületett Dóri lányunk. Egy ideig azt hittem, majd ő összetart minket. De Gábor egyre többet dolgozott, én pedig egyedül maradtam a pelenkák, sírások és álmatlan éjszakák világában. Az anyósom hetente jött át „segíteni”, de inkább csak kritizált: – Ezt így nem szabad csinálni! Bezzeg az én időmben…
Egy nap Dóri beteg lett. Magas láza volt, és én pánikban hívtam Gábort, hogy jöjjön haza hamarabb. – Nem érek rá ilyenekre! – vágta rá dühösen. Aznap este órákig sírtam a fürdőszobában, miközben Dóri aludt. Akkor döntöttem el először: valaminek változnia kell.
De nem ment egyik napról a másikra. Féltem. Féltem attól, hogy egyedül maradok, hogy nem tudom eltartani magunkat. Hogy mit szólnak majd a szomszédok, ha megtudják: Zsuzsa elhagyta a férjét? Magyarországon még mindig sokan úgy gondolják, hogy egy nőnek tűrnie kell.
Aztán jött az a bizonyos este. Gábor későn jött haza, éreztem rajta az alkoholt. – Miért vagy még mindig itt? – kérdezte megvetően. – Miért nem tudsz végre hasznos lenni?
Valami eltört bennem. Nem kiabáltam, nem sírtam. Csak csendesen összepakoltam néhány ruhát Dórinak és magamnak, és elmentünk anyámhoz vidékre.
Az első hetek pokoliak voltak. Anyám próbált segíteni, de ő is csak azt hajtogatta: – Biztos nem lehetett volna mégis megoldani? Egy gyereknek apa kell!
De én tudtam: ha most visszamegyek, soha többé nem lesz erőm újrakezdeni.
Munka után kutattam, de vidéken kevés lehetőség volt. Végül egy kis pékségben kaptam állást reggel öttől délig. Fáradt voltam, de legalább hasznosnak éreztem magam. Dóri óvodába járt, lassan kezdett újra mosolyogni.
Gábor eleinte fenyegetett: – Elveszem tőled a gyereket! – ordította telefonon keresztül. De aztán ráunt. Az anyósom soha többé nem keresett.
A legnehezebb az volt, amikor esténként egyedül maradtam a gondolataimmal. Vajon jól döntöttem? Vajon Dóri boldog lesz így? Vajon lesz még valaha olyan férfi, aki szeretni tud engem?
Egy nap a pékségben egy idős néni megszorította a kezem: – Maga olyan kedves lány! Ne hagyja magát! – mondta mosolyogva.
Akkor először éreztem: talán tényleg van remény.
Most itt ülök az ablakban, nézem a lemenő napot és Dórit, ahogy az udvaron játszik. Még mindig félek néha. De már nem vagyok árnyék.
Vajon hány nő él még ma is csendben, némán tűrve mindent? Mikor jön el az a nap, amikor végre mindenki elhiszi: megérdemli a boldogságot?