„Egy ajándék, amit nem ismernek el: Az unokám csendje sokat mond”
Minden ünnepi szezonban ugyanazt a rutint követem. Gondosan választom ki az ajándékokat minden unokámnak, abban a reményben, hogy mosolyt csalok az arcukra. A legidősebb unokám, Anna, most elsőéves az egyetemen. Emlékszem a szemében lévő izgalomra, amikor először megkapta a felvételi értesítést. Ez az egész családunk számára büszkeség pillanata volt.
Ahogy közelednek az ünnepek, órákat töltök azzal, hogy kiválasszam a tökéletes ajándékot Annának. Idén egy gyönyörű bőrbe kötött naplót és egy puha kasmír sálat választottam. Elképzeltem, ahogy a naplót használja gondolatai és álmai lejegyzésére, és a sálat, hogy melegen tartsa a hideg téli hónapokban az egyetemen.
Ajándékokat küldök a fiatalabb testvéreinek is, Péternek és Lilinek. Ők még középiskolások, és mindig azonnal felhívnak, amint megkapják a csomagjaikat. Hangjuk tele van örömmel és hálával, és lelkesen osztják meg velem, hogyan tervezik használni az ajándékokat. Péter mesél az új videojátékról, amit az ajándékkártyával vett, míg Lili az új művészeti eszközökről beszél, amiket alig vár kipróbálni.
De Annától csak csend érkezik. Sem hívás, sem üzenet, még egy egyszerű köszönőlevél sem. Eleinte azt hittem, talán elfoglalt a tanulmányaival vagy túlterhelt az egyetemi élettel. De ahogy telnek a hetek szó nélkül, nem tudom elkerülni a csalódottság érzését.
Emlékszem, amikor Anna fiatalabb volt, mindig tárt karokkal futott hozzám, amikor meglátogattam. Órákat töltöttünk sütikkel és beszélgetésekkel arról, hogy író szeretne lenni. Ezek az emlékek most távolinak tűnnek, helyüket nyugtalanító csend vette át.
Próbálom racionalizálni a válasz hiányát. Talán csak alkalmazkodik az új életéhez távol otthonról. Az egyetem megterhelő lehet, és talán egyszerűen túl elfoglalt ahhoz, hogy jelentkezzen. De mélyen belül azon tűnődöm, vajon van-e valami több is mögötte.
Megosztom aggodalmaimat a lányommal, Anna édesanyjával. Ő biztosít róla, hogy Anna jól van, csak elfoglalt a tanulmányaival és új barátaival. De szavai nem sokat enyhítenek aggodalmamon.
Ahogy telnek a hónapok, továbbra is küldök ajándékokat születésnapokra és különleges alkalmakra, minden alkalommal remélve a változást. Mégis, a csend marad. Mintha szeretetemet és támogatásomat elnyelné a semmi.
Kezdem megkérdőjelezni, vajon tettem-e valamit rosszul vagy van-e köztünk egy szakadék, amiről nem tudok. A gondolat nehezen nyomja a szívemet. Hiányzik a kapcsolatunk és vágyom azokra az időkre, amikor Anna megosztotta velem világát.
A hála hiánya ellenére továbbra is küldöm az ajándékokat, remélve, hogy egy nap majd jelentkezik. Talán rájön majd a hála fontosságára és egy egyszerű köszönöm hatására.
Jelenleg csak várhatok és remélhetem, hogy az unokám visszatalál hozzám. Addig is élvezem Péter és Lili hívásait, hálásan fogadva melegségüket és elismerésüket.