Az árulás árnyéka a családi otthonban: Kovács Magdolna története

– Hol voltál már megint, Mihály? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kulcs elfordult a zárban, és férjem halkan belépett a sötét előszobába. A falióra hajnali kettőt mutatott, Zsófi, a kislányunk, már órák óta aludt. Mihály megállt az ajtóban, kabátját szorongatta, tekintete elkerülte az enyémet.

– Dolgoztam, Magdi. Tudod, mennyi a munka mostanában a könyvelőirodában… – próbálta kimagyarázni magát.

– Ne hazudj! Anyukád hívott, aggódott érted. Nem tudja, hol vagy. Én sem! – hangom egyre élesebb lett, ahogy a hónapok óta tartó bizonytalanság, a késői érkezések, a titkos telefonok mind-mind összegyűltek bennem.

Mihály csak vállat vont, majd szó nélkül bezárkózott a fürdőszobába. Hallgattam a zuhany hangját, és közben úgy éreztem, mintha minden csepp víz egy-egy darabot mosna ki belőlem. Aznap éjjel alig aludtam valamit. Hajnalban Zsófi odabújt hozzám, és álmában azt motyogta: „Anya, mikor jön haza apa?”

Másnap reggel anyukám hívott. – Magdi, minden rendben van nálatok? – kérdezte óvatosan.

– Nem tudom… Mihály egyre furcsábban viselkedik. Sokat van távol, és mintha már nem is lenne velünk – vallottam be könnyekkel küszködve.

– Lehet, hogy van valakije? – kérdezte anyám halkan.

Mintha arcul csaptak volna. – Nem… ezt nem hiszem el…

De a gyanú ott maradt bennem. Egyre jobban figyeltem Mihályt: új jelszó a telefonján, „munkaügyek” Budapesten, miközben mi Debrecenben élünk. Zsófi egyre többször kérdezte: „Anya, mikor jön haza apa?”

Egy este elhatároztam: megnézem Mihály laptopját. Ott voltak az üzenetek egy bizonyos „Kata” nevű nőhöz: „Hiányzol”, „Alig várom a hétvégét”, „Magdi semmit sem sejt.” A szívem majd’ kiugrott a helyéről. Felhívtam a húgomat, Anettet.

– Anett… Megcsal… – suttogtam könnyek között.

– Biztos vagy benne?

– Igen. Minden ott van…

– Beszélj vele! Ne hagyd magad! – mondta határozottan.

Vártam Mihályt késő estig. Amikor belépett, elé dobtam a laptopot.

– Ki az a Kata?

Mihály elsápadt. Hosszú másodpercekig csak ült némán.

– Magdi… Ez nem úgy van…

– De pont úgy van! Megcsalsz!

Hatalmas veszekedés tört ki. Mihály mentegetőzött: „Csak barátság”, „Magányos voltam”, „Te mindig csak Zsófival és a házzal foglalkozol…” Minden szava egy újabb tőrdöfés volt.

Végül elviharzott otthonról. Zsófi sírva ébredt fel az éjszaka közepén.

– Anya, miért kiabált apa?

Magamhoz öleltem, és együtt sírtunk hajnalig.

Másnap reggel anyósom hívott fel.

– Magdi, mi történt? Mihály nálam aludt. Azt mondta, kidobtad!

– Ő csalt meg engem! – tört ki belőlem.

Csend lett a vonalban.

– Talán túlreagálod? Mihály mindig jó férj volt…

– Bizonyítékom van! – vágtam közbe.

De anyósom már nem hallgatott rám. Mihály családjában gyorsan terjedtek a pletykák: hogy én vagyok túl érzékeny, hogy elhanyagoltam Mihályt, sőt, hogy biztos nekem is van valakim.

Egyedül maradtam Zsófival és a fájdalmammal. Anyukám segített amiben tudott: főzött ránk, elvitte Zsófit játszótérre, hogy legalább pár órára ne gondoljak az árulásra.

Mihály hetekig nem jött haza. Csak pénzt utalt és rövid üzeneteket írt: „Idő kell.”

Egy délután véletlenül megláttam Mihályt a ház előtt egy bőrönddel.

– Elköltözöl? – kérdeztem halkan.

– Igen… Kata gyereket vár.

Mintha kihúzták volna alólam a talajt.

– Hogy tehetted ezt?

– Sajnálom… Nem akartalak bántani…

Keserűen felnevettem. – Már késő.

Ezután kezdődtek az igazi nehézségek: magány, szomszédok suttogása („Pedig olyan szép család voltak…”), pénzügyi gondok (lakáshitel), és legfőképp Zsófi kérdései.

– Anya, apa már nem szeret minket?

Nem tudtam válaszolni neki. Minden nap küzdöttem azért, hogy ne omoljak össze teljesen.

Egy este Anett beállított egy üveg borral és egy doboz fagyival.

– Magdi, most magadért kell élned! Nem Mihályért, nem az anyósodért, nem a szomszédokért!

Könnyes szemmel néztem rá.

– De hogyan?

– Kezd kicsiben! Menj el fodrászhoz! Vegyél egy új ruhát! Mosolyogj magadra a tükörben!

Lassan elkezdtem visszatérni az életbe. Zsófit balettra írattam be, én pedig jógázni kezdtem a művelődési házban. Ott találkoztam olyan emberekkel, akik szintén nehéz dolgokon mentek keresztül: válás, árulás, gyász.

Egyik alkalommal odalépett hozzám Pál – özvegy két gyerekkel.

– Szia Magdi… Meghívhatlak egy kávéra valamikor?

Először hónapok óta őszintén mosolyogtam.

Ma már tudom: az árulás fájdalma semmihez sem fogható, de túl lehet élni – sőt, erősebbé válhatunk tőle. Zsófi minden nap erőt ad nekem.

Néha belenézek a tükörbe és megkérdezem magamtól: vajon tehettem volna mást? Én hibáztam? De aztán eszembe jutnak Anett szavai: „Nem te vagy felelős más árulásáért.”

És ti? Meg tudnátok bocsátani egy ilyen árulást? Lehet még valaha igazán bízni valakiben?