A fal túloldalán: Egy határ, amit nem szabad átlépni
– Már megint! – szorítottam ökölbe a kezem, miközben a fal túloldaláról harsogó „Boldog születésnapot!” és poharak csörömpölése visszhangzott a hálószobánkban. Fáradtan feküdtem az ágyban, a költözés utáni első éjszakán, amikor minden reményem egy új, nyugodt életre szertefoszlani látszott. A férjem, Gábor, álmosan fordult felém.
– Talán csak ma van buli, Eszter – motyogta, de én már tudtam: ez nem lesz „csak ma”.
Másnap reggel a lépcsőházban összefutottam a szomszédasszonnyal. Katalin néni, ötvenes éveiben járó, hajcsavarós, virágmintás köntösben mosolygott rám.
– Jaj, új lakók! Remélem, nem zavartuk meg az éjszakát? Nálunk ilyenek ezek a családi összejövetelek!
– Kicsit hangos volt – válaszoltam óvatosan.
– Ugyan már! Élni kell! – legyintett, és már el is tűnt.
A következő hetekben a zaj mindennapossá vált. Gyerekzsivaj, veszekedések, mulatós zene reggeltől estig. Gábor próbált nyugtatni:
– Adj nekik időt. Talán lenyugszanak.
De én egyre feszültebb lettem. Otthonról dolgozó grafikusként szükségem volt a csendre. Minden nap hajnalban porszívózásra vagy Katalin néni és férje, Laci bácsi szemétvita-háborújára ébredtem.
Egyik este, amikor egy fontos német ügyfélnek dolgoztam, kopogtak az ajtón. Laci bácsi állt ott egy üveg pálinkával és két pohárral.
– Szomszédasszony! Jöjjenek át egy kupicára! Ma van Kati névnapja!
– Köszönöm, de dolgozom…
– Ugyan már! A munka megvár!
Becsaptam az ajtót, mielőtt folytathatta volna. Gábor rosszallóan nézett rám:
– Lehettél volna kedvesebb. Csak szomszédok.
– Ezek nem „csak” szomszédok! Nekik nincsenek határaik!
Egyre többet veszekedtünk emiatt. Gábor szerint túlreagálom, én viszont egyre magányosabbnak éreztem magam.
Egy éjjel gyereksírásra ébredtem. A fal túloldaláról jött. Majd csapódott az erkélyajtó és Katalin néni kiabált:
– Misi! Azonnal gyere vissza!
Reggel találkoztam vele. Karikás szemekkel suttogta:
– Bocsánat a tegnapiért… A fiam… nehéz időszakot él át.
Megszántam. Talán tényleg túl szigorú vagyok? Talán több empátiára lenne szükség?
De még aznap este újabb buli volt – éjfélig. Másnap reggel csikkek és műanyag poharak hevertek a lábtörlőnkön.
Cselekedtem: udvarias cetlit írtam: „Kérem, tartsák be a csendrendeletet 22 óra után.” Egy óra múlva eltűnt. Másnap még hangosabbak voltak.
Végül felhívtam a közös képviselőt.
– Nézze, Eszter – mondta unottan –, Katalinék régóta itt laknak. Mindig ilyenek voltak… De írjon panaszt írásban.
Gábor dühös lett:
– Miért szólsz bele? Most már biztosan besúgónak tartanak!
– Mit tegyek? Tűrjek mindent?
Egyre jobban eltávolodtunk egymástól. Gábor korábban ment dolgozni és később jött haza. Én bezárkóztam a laptopommal és fejhallgatóval próbáltam kizárni a világot.
Egy nap hazaérve Gábort találtam az asztalnál Laci bácsival – söröztek és hangosan nevettek.
– Nézd csak, itt a feleségem! – kiáltott Gábor. – Gyere már ide!
– Nincs kedvem – feleltem hűvösen.
Laci bácsi lesajnálóan nézett rám:
– Maga aztán tudja élvezni az életet…
Miután elment, kitört a veszekedés.
– Miért csinálsz hülyét belőlem a szomszédok előtt? – ordított Gábor.
– Mert elegem van ebből! Normális életet akarok!
A következő napokban jéghideg volt köztünk a légkör. A munkában hibákat vétettem, az ügyfeleim elégedetlenek voltak. Csapdában éreztem magam.
Akkor hívott anyám.
– Eszter, hallottam Gábortól, hogy gond van a szomszédokkal? Nem lehet, hogy túlzásba viszed? Tudod, mindenféle ember van…
Könnyek szöktek a szemembe.
– Anya, már nem bírom tovább…
– Próbálj meg beszélni velük!
Utolsó próbát tettem. Bekopogtam Katalinékhoz.
– Jó napot… Szeretnék beszélni az éjszakai zajokról…
Katalin néni hidegen nézett rám:
– Nálunk mindig így volt. Ha nem tetszik, kellett volna vidéki házat venni!
Szóhoz sem jutottam.
Visszamentem és sírva fakadtam. Gábor próbált vigasztalni:
– Talán tényleg el kéne költöznünk?
De nem volt pénzünk új lakásra. A hitel évekre odakötött minket.
Segítséget kerestem az interneten. Rátaláltam a lakóközösség fórumára – kiderült, nem vagyok egyedül: mások is panaszkodtak Katalinékra. Szerveztünk egy lakógyűlést.
Az ülésen megszólalt egy idős hölgy a harmadikról:
– Már nem bírom tovább! Még hétköznap is buliznak!
Mások is csatlakoztak. Végül az adminisztrátor jogi lépéseket ígért.
Néhány hétig csend lett… aztán újra kezdődött minden. Katalinék pletykákat terjesztettek rólunk „besúgókról”, a gyerekeik papírgalacsint dobáltak az ajtónk elé.
Gábor egyre többször aludt a kanapén. A házasságunk romokban hevert.
Egy nap cetlit találtam az ajtón: „Itt nem szeretjük a besúgókat.”
Felhívtam anyát:
– Anya, már tényleg nem tudom, mit tegyek…
Sóhajtott:
– Néha muszáj meghúzni a határt, még ha mindenki utál is érte.
Este leültem Gáborral.
– Döntsünk: vagy együtt harcolunk a nyugalmunkért, vagy mindenki megy a maga útján.
Gábor először nézett rám igazán hosszú idő után:
– Sajnálom… Nem értettelek meg. Próbáljuk meg együtt – most már tényleg együtt.
Innentől közösen dokumentáltuk a zajokat, beszéltünk más lakókkal, jogi segítséget kerestünk. Nehéz út volt – de legalább már nem voltam egyedül.
Ma már tudom: néha muszáj „rossznak” lenni ahhoz, hogy visszaszerezzük az életünket és önmagunk tiszteletét. Tényleg megéri feladni a saját nyugalmunkat mások kedvéért? Ti mit tennétek hasonló helyzetben?