Két tűz között: Amikor a lányom nem enged élni

– Már megint itt volt az a férfi? – csattant fel Nóra, ahogy becsapta maga mögött a bejárati ajtót. Hangja éles volt, mint a kés, és a nappali csendjét szétvágta, mintha csak egy régi sebet tépett volna fel.

Ott ültem a kanapén, kezemben egy félig kiürült teáscsészével, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. A szívem hevesen vert, mintha bűnös lennék, pedig csak annyit tettem, hogy végre mertem újra érezni valamit. – Nóra, kérlek, beszéljük meg ezt nyugodtan – próbáltam higgadt maradni, de a hangom remegett.

– Mit kell ezen megbeszélni? – vágott vissza. – Apát alig temettük el három éve, te meg máris más karjában keresed a boldogságot? Hogy tehetted ezt velem?

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a jeges eső. Nem tudtam mit mondani. Valóban túl korán lenne? Vagy csak én vagyok önző? Az elmúlt években minden napomat Nóra köré szerveztem. Ő volt az egyetlen kapaszkodóm, amikor az életünk darabokra hullott. De most, hogy végre valaki – Gábor – újra mosolyt csalt az arcomra, úgy éreztem, mintha bűnt követnék el.

Nóra nem hagyta abba. – Nem értem, anya! Miért nem elég neked az, hogy itt vagyok? Miért kell neked valaki más?

– Mert én is ember vagyok! – tört ki belőlem a válasz. – Nekem is jogom van boldognak lenni! Tudod te egyáltalán, milyen magányos voltam az elmúlt években?

Nóra szeme könnybe lábadt. – És én? Nekem nem volt magányos? Nekem nem hiányzott apa? De én nem keresek senkit helyette!

A csend fojtogatóvá vált. Mindketten tudtuk, hogy ez nem csak rólam vagy róla szól. Ez a veszteségről szólt, amit sosem tudtunk igazán feldolgozni.

Aznap este Gábor hívott. – Hogy vagy? – kérdezte aggódva.

– Nem tudom – suttogtam. – Nóra megint kiborult. Úgy érzem, mintha két világ között rekedtem volna. Ha veled vagyok, bűntudatom van miatta. Ha vele vagyok, hiányzol.

Gábor hallgatott egy pillanatig. – Szeretlek, Katalin. De ezt neked kell eldöntened. Én itt leszek melletted, de nem akarok beleszólni abba, hogyan rendezed el a dolgokat Nórával.

Letettem a telefont és órákig csak ültem a sötétben. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Nóra még kislány volt. Minden este mesét olvastam neki, ő pedig hozzám bújt és azt mondta: „Anya, te vagy a legjobb barátom.” Most pedig úgy érzem, mintha ellenségek lennénk.

Másnap reggel Nóra szó nélkül ment el dolgozni. Az asztalon egy cetli: „Ne várj vacsorára.” A szívem összeszorult.

A munkahelyemen is nehezen koncentráltam. Kolléganőm, Márta odajött hozzám ebédszünetben.

– Jól vagy? Olyan sápadt vagy ma.

Sóhajtottam. – Nóra miatt aggódom. Nem tudja elfogadni Gábort.

Márta bólintott. – Az én fiam is kiborult, mikor újra randizni kezdtem. De idővel megszokta. Adj neki időt.

De mennyi időt? És mi van, ha sosem fogja elfogadni?

Este Gábor átjött egy csokor tulipánnal. – Csak tíz percre maradok – mondta halkan.

Alig ültünk le a konyhában egy teára, amikor Nóra hazaért. Megállt az ajtóban és csak nézett ránk.

– Látom, már családtag lettél – mondta gúnyosan Gábornak.

– Nóra… – kezdtem volna, de ő felemelte a kezét.

– Nem kell magyarázkodni! Én csak annyit kérek, hogy legalább ne az én lakásomban csináljátok ezt!

Megdermedtem. Az én lakásomban? Hiszen ez az én otthonom volt először…

Gábor csendben felállt. – Inkább megyek – mondta halkan.

Miután elment, Nóra rám nézett.

– Anya… félek elveszíteni téged is.

A könnyeim végre utat törtek maguknak. Odamentem hozzá és átöleltem.

– Soha nem fogsz elveszíteni engem. De nekem is szükségem van valakire…

Az ölelésünk hosszú volt és fájdalmas. Mindketten sírtunk.

Azóta eltelt néhány hét. Nóra még mindig nehezen viseli Gábor jelenlétét, de már nem kiabál. Néha látom rajta, hogy próbálja megérteni az érzéseimet. Én pedig minden nap küzdök a bűntudattal és a vággyal: anyának lenni vagy nőnek lenni? Vajon lehet-e mindkettő egyszerre?

Néha azon gondolkodom: tényleg önző vagyok, ha boldog akarok lenni? Vagy csak eljött az idő, hogy végre magamért is éljek egy kicsit?