Újévi meglepetés: a menyasszony, akire senki sem volt felkészülve – egy magyar család története

– Ki fogod nyitni az ajtót, vagy várjuk meg, amíg elmegy magától? – Anyám hangja élesen hasított át a konyhán, ahol épp a lencsefőzeléket kavargattam. A szilveszteri este mindig feszültséggel teli nálunk, de most valahogy mindenki idegesebb volt a szokásosnál. Apám már harmadszor igazgatta a nyakkendőjét, húgom, Zsófi a telefonját nyomkodta idegesen, míg bátyám, Gergő és felesége, Ági suttogva vitatkoztak a nappaliban.

A csengő újra megszólalt. Mély levegőt vettem, letöröltem a kezem a kötényembe, és elindultam az ajtó felé. Márk állt ott – az unokatestvérem, aki mindig is kicsit kilógott a sorból: hosszú haj, szakáll, örökké valami új hóbort. Mellette egy lány állt, akitől minden vér megfagyott bennem: szivárványszínű hajfonatok, csillogó smink, tetoválások a karján és egy harsány nevetés.

– Sziasztok! Jázmin vagyok! – kiáltotta vidáman, mielőtt Márk bármit mondhatott volna.

– Gyere be… – motyogtam, miközben éreztem magamon a család tekintetét.

Anyám megdermedt egy tál töltött káposztával a kezében. Apám halkan köhintett, Zsófi pedig úgy nézett Jázminra, mintha egy másik bolygóról jött volna. Ági Gergő karjába kapaszkodott.

– Márk, bemutatod nekünk? – kérdezte apám kimérten.

– Ő Jázmin… a menyasszonyom – felelte Márk büszkén, de a hangja remegett.

Anyám arca elfehéredett.

– Menyasszonyod? Mikor akartad ezt közölni velünk? – kérdezte fojtott hangon.

Jázmin nem zavartatta magát. Ledobta a kabátját a fogasra és odalépett nagymamámhoz.

– Maga biztosan Ilonka néni! Márk annyit mesélt magáról! – mondta, és két puszit nyomott nagyi arcára.

Nagyi zavartan mosolygott. Anyám rám nézett, mintha azt várná, hogy tegyek rendet.

– Jázmin, kérsz valamit inni? – próbáltam oldani a helyzetet.

– Egy kis bodzaszörpöt szívesen! De előbb segítek neked! Hallottam, hogy nálatok legendás a lencsefőzelék! – mondta lelkesen.

A konyhában anyám szó nélkül adta át neki a fakanalat. Jázmin közben mesélni kezdett:

– Egy tetoválóstúdióm van Pesten. Imádom az emberek történeteit bőrre vinni. Tudod, mennyi örömöt adhat egy jól sikerült minta?

Anyám majdnem elejtette a sótartót.

– Tetoválóművész? És ezt… ezt elfogadják otthon? – kérdezte gyanakvóan.

Jázmin elkomorult.

– Anyukám két éve nem beszél velem. Apukám azt mondja: legalább nem vagyok munkanélküli…

Csend lett. Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Eszembe jutottak a saját titkos álmaim: színésznő akartam lenni, de sosem mertem elmondani otthon. „Rendes lányból nem lesz bohóc” – mondta mindig anyám.

A vacsora alatt mindenki feszült volt. Gergő folyton Ágit figyelte, aki látványosan húzta fel a szemöldökét Jázmin minden szavára. Apám adókról és TB-ről faggatta Jázmint, mintha vizsgáztatná. Nagyi hallgatott és csak néha sóhajtott nagyot.

Végül Márk kiborult:

– Miért olyan nehéz elfogadni valakit, aki más? Jázmin nekem mindent jelent! Nem érdekel, mit gondoltok a külsejéről vagy a munkájáról!

Apám letette a villát.

– Fiam, mi csak jót akarunk neked…

Ekkor nem bírtam tovább:

– De kinek a jót? Neked vagy neki?

Mindenki elhallgatott. Jázmin lesütötte a szemét.

Éjfél után oldódott csak kicsit a hangulat. Jázmin elkezdett játszani Zsófi gyerekeivel: arcot festett nekik, pillangót és sárkányt varázsolt az arcukra. A gyerekek ujjongtak.

Nagyi odalépett hozzám a konyhában:

– Tudod… másnak hittem ezt a lányt. De látom, Márk boldog mellette.

Anyám azonban nem engedett. Amikor mindenki lefekvéshez készült, félrehívott:

– Nem akarok ilyen menyet. Mit szólnak majd az emberek? Hogy fog kinézni az esküvői képeken?

Dühös lettem és tehetetlen is egyszerre.

– Anya, nem lehetne egyszer végre nem mások véleményével törődni? Nem fontosabb Márk boldogsága?

Anyám sértetten nézett rám.

– Neked könnyű beszélni…

Aznap éjjel sokáig nem aludtam. Hallottam Márk és Jázmin halk beszélgetését:

– Lehet, hogy vissza kéne mennünk Pestre…
– Nem akarok kellemetlenséget okozni…
– Nem te okozol gondot! Nekem kéne bátrabbnak lennem…

Másnap reggel Jázmin elsőként kelt fel. Mindenkinek készített reggelit és egy-egy apró rajzot hagyott az asztalon újévi jókívánsággal. A gyerekek le sem akarták venni az arcukról a festést.

Apám óvatosan odament hozzá:

– Jázmin… bocsánatot kérek a tegnapiért. Talán túlzásba vittem.

Jázmin halványan elmosolyodott:

– Megértem magát. De kérem: mindenki megérdemli, hogy önmaga lehessen.

Anyám egész nap hallgatott. Csak este ment oda Márkhoz:

– Ha szereted… próbálom elfogadni őt. De nehéz lesz.

Márk szorosan átölelte anyámat.

Eltelt egy év azóta az este óta. Márk és Jázmin már házasok. Anyám lassan-lassan megszokja Jázmint: néha már dicséri a sütijeit vagy tanácsot kér tőle ajándékügyben az unokáknak. Nagyi büszkén meséli mindenkinek: „nekem van a legszínesebb menyem az utcában”.

Én pedig megtanultam valami fontosat: néha hagyni kell az embereket önmaguknak lenni – még ha ez nekünk nehéz is. Mert vajon tényleg fontosabb mások véleménye annál, hogy boldognak lássuk azt, akit szeretünk?

Ti mit tennétek? Volt már hasonló helyzet nálatok is? Vajon tényleg megéri harcolni az előítéleteinkkel?