„Anyu, te terhes vagy?!” – Egy váratlan csoda negyvennyolc évesen
– Anyu, ez most komoly? – kérdezte Zsófi, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és én remegő kézzel szorongattam a pozitív terhességi tesztet. A reggeli fény szinte kegyetlenül világította meg az arcomat, mintha minden titkomat le akarná leplezni.
– Igen, Zsófi, úgy tűnik, komoly – suttogtam, és próbáltam nem sírni. A fiam, Marci, csak némán bámult rám, mintha egy idegen lennék.
Soha nem gondoltam volna, hogy negyvennyolc évesen még egyszer kimondom ezt a szót: terhes vagyok. Két év telt el a válásom óta. Húsz év házasság után Tamás elhagyott egy fiatalabb nőért. Akkor azt hittem, vége mindennek. A gyerekeim már felnőttek, Zsófi egyetemista Budapesten, Marci pedig épp most kezdte az első munkahelyét. Azt hittem, most jön az én időm: csendes reggelek, kávé a barátnőmmel, hosszú séták a Duna-parton. Nem számítottam rá, hogy az élet még tartogat számomra ilyen fordulatot.
Aztán jött Gábor. Egy régi ismerős a gimiből, akivel véletlenül futottam össze egy osztálytalálkozón. Eleinte csak beszélgettünk, aztán valahogy minden természetes lett köztünk. Nem voltak nagy tervek, csak jó volt együtt lenni. És most itt vagyok: negyvennyolc évesen újra gyereket várok.
A húgom, Ági, amikor megtudta, először csak annyit mondott: – Ebben a korban? Mit fognak szólni az emberek? – A hangja tele volt aggodalommal és egy kis megvetéssel is. – Gondolj bele, mennyi kockázat van! És mit mondasz majd a munkahelyeden? – folytatta.
Nem tudtam mit felelni. Én is féltem. Féltem attól, hogy mit gondolnak majd rólam a kollégáim az iskolában, ahol tanítok. Féltem attól is, hogy mit szólnak majd a szomszédok a panelházban. De leginkább attól féltem, hogy vajon képes leszek-e még egyszer végigcsinálni ezt az egészet: pelenkázás, éjszakázás, aggódás.
Az első hetekben csak titokban sírtam esténként. Gábor örült a hírnek, de láttam rajta is a bizonytalanságot. – Biztos vagy benne? – kérdezte egyik este halkan. – Tudod jól, hogy szeretlek… de ez most nagyon más lesz.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – De úgy érzem, ez egy jel. Hogy talán még nincs vége mindennek.
A gyerekeim nehezen fogadták el a helyzetet. Zsófi napokig nem beszélt velem. Amikor végre szóba állt velem, csak ennyit mondott: – Anya, én nem akarok kistestvért! Már túl vagyunk ezen! Most kellene végre magaddal törődnöd!
Marci csendesebb volt. Egy este leült mellém a kanapéra.
– Félsz? – kérdezte halkan.
– Nagyon – vallottam be.
– Én is – mondta ő is. – De… ha neked ez fontos, akkor én itt leszek.
A munkahelyemen is hamar kiderült a dolog. Az igazgatónő félrehívott az irodájába.
– Juditka, hát te aztán tudsz meglepetést okozni! – mosolygott feszengve. – Tudod jól, hogy támogatunk… de azért gondold át alaposan ezt az egészet.
A tanáriban suttogások indultak el mögöttem. „Mit akar még ebben a korban?” „Nem felelőtlen ez egy kicsit?”
A szomszédok is furcsán néztek rám a liftben. Az egyik idős néni egyszer megjegyezte:
– Hát Juditkám, maga aztán nem adja fel! Csak vigyázzon magára!
Minden nap újabb és újabb kérdésekkel kellett szembenéznem: Vajon egészséges lesz-e a baba? Lesz-e erőm felnevelni őt? Mit mondanak majd az emberek? De minden félelem ellenére egyre inkább éreztem: ez most az én döntésem.
Egy este Gábor átjött hozzám vacsorára. Csendben ültünk egymás mellett.
– Judit… ha szeretnéd megtartani ezt a babát… én veled vagyok – mondta végül.
Sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy a félelemtől vagy a megkönnyebbüléstől.
A családi vasárnapi ebéd már nem volt olyan békés, mint régen. Ági folyton aggódott:
– Gondolj bele! Mire ez a gyerek érettségizik, te már hatvanhat leszel! Ki fogja felnevelni?
– Én! – vágtam rá dacosan. – És ha kell, egyedül is!
Az anyám csak csendben simogatta a kezemet.
– Tudod jól, hogy mindig melletted állok – mondta halkan.
Az idő telt. A félelmek lassan átalakultak reménnyé. Egyre jobban éreztem magamban azt az erőt, amit már elfelejtettem: az anyaság erejét. A gyerekeim lassan kezdtek megbékélni a gondolattal. Zsófi egyszer csak odajött hozzám és megsimogatta a hasamat.
– Anya… ha neked ez boldogságot ad… akkor talán nekünk is adhat valamit.
Most itt ülök a kanapén, kezem a hasamon pihen. Hallgatom a város zaját az ablakon túl és érzem: bármit mondanak is mások, ez most az én történetem.
Vajon lehet-e újrakezdeni negyvennyolc évesen? Lehet-e hinni abban, hogy az élet még tartogat csodákat számunkra? Ti mit tennétek a helyemben?