„Csak egy kis segítség” – Három év múltán is én vagyok a család csendes hőse
– Anya, csak egy kis időre kérlek… – mondta Anna, a lányom, miközben idegesen igazgatta a kabátját az előszobában. A kis Marci épp akkor kezdett sírni, a nagyobbik, Bence pedig már a cipőjét rugdosta, hogy induljunk végre az iskolába.
Három év telt el azóta a reggel óta. Akkor még azt hittem, tényleg csak néhány hét lesz, amíg Anna visszarázódik a munkába, amíg Zoli, a vejem, befejezi azt a nagy projektet az irodában. Aztán majd minden visszatér a régi kerékvágásba. De azóta minden napom ugyanúgy telik: reggel korán kelek, elkészítem a reggelit, összeszedem a gyerekeket, viszem Bencét iskolába, Marcit oviba, délután értük megyek, főzök, tanulok velük, és este fáradtan ülök le egyedül a konyhaasztalhoz.
A férjem, Laci már évekkel ezelőtt meghalt. Akkor azt gondoltam, hogy végre lesz időm magamra: eljárok majd a nyugdíjasklubba, kertészkedek, talán még egy kis utazás is belefér. De amikor Anna segítséget kért, nem tudtam nemet mondani. Mindig azt tanítottam neki is: a család az első. És hát mit ér az ember, ha nem segít a saját gyerekeinek?
Az első hónapokban még örültem is: újra volt értelme a napjaimnak. A gyerekek ragaszkodtak hozzám, Anna hálás volt minden apróságért. De ahogy múltak a hetek, hónapok, valahogy természetessé vált, hogy én vagyok az állandó háttér. Anna egyre többet dolgozott, Zoli is később járt haza. Egyre gyakrabban maradt rám az esti fürdetés, vacsora, sőt néha még hétvégén is én vigyáztam rájuk.
Egyik este, amikor már harmadszor melegítettem újra a vacsorát Annának – aki megint túlórázott –, megkérdeztem tőle:
– Meddig lesz ez még így? Nem arról volt szó, hogy csak átmeneti lesz?
Anna fáradtan sóhajtott:
– Tudom, anya… De most annyira nehéz minden. Ha nem lennél, nem tudom, mihez kezdenénk.
A szívem összeszorult. Hát persze, hogy nem hagyhatom őket cserben. De közben egyre gyakrabban éreztem magam láthatatlannak. A barátnőim már régen lemondtak rólam – „Te mindig csak az unokákkal vagy!” –, a kertem elvadult, és már azt sem tudom, mikor olvastam utoljára egy könyvet.
Egyik délután Bence hisztizni kezdett a mateklecke miatt.
– Nem értem ezt! Miért nem anya segít? – csattant fel.
– Anyának most sok dolga van – próbáltam nyugtatni.
– Neked is mindig csak dolgod van! – vágta rá dühösen.
A szavak úgy ütöttek szíven, mintha pofon vágtak volna. Hát tényleg ennyire természetes lettem nekik? Egy szolgáló? Egy árnyék?
Másnap reggel Anna sietve dobott egy puszit az arcomra.
– Anya, ugye ma is te hozod el Bencét? És Marcit is elviszed logopédiára? Ja, és ha tudsz, ugorj már be a gyógyszertárba is…
Csak bólintottam. Már nem is kérdezi meg, hogy ráérek-e. Mintha az én időm már nem számítana.
Aznap este felhívtam Évát, a régi barátnőmet.
– Te legalább néha elutazol – mondtam neki irigykedve.
– De hát neked ott vannak az unokák! – felelte Éva. – Nem cserélnék veled…
De vajon tényleg ilyen egyszerű ez? Hogy akinek unokái vannak, annak már nincs joga saját élethez?
Egy vasárnap délután Anna és Zoli összevesztek valamin. A gyerekek sírtak, én próbáltam békíteni mindenkit. Anna rám förmedt:
– Anya, ne szólj bele! Ez nem a te dolgod!
Akkor éreztem először igazán: mintha csak akkor lennék fontos, amikor szükségük van rám. Amikor viszont véleményem lenne vagy saját igényeim, akkor hirtelen kívülállóvá válok.
Azóta sokszor gondolkodom azon: hol húzódik a határ? Meddig tart az önzetlen szeretet és mikor válik önfeláldozássá? Vajon hibáztam-e, amikor ennyire magamra vállaltam mindent? Vagy csak így működik ma Magyarországon egy család?
Tegnap este Bence odabújt hozzám:
– Mama, ugye mindig itt leszel?
Elmosolyodtam és megsimogattam a haját. De belül sírtam.
Vajon mikor jön el az idő, amikor újra magamra is gondolhatok? Vagy örökre csak „a mama” maradok?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt?