Mindig én voltam az erős – de meddig lehet ezt bírni?

– Miért mindig nekem kell mindent csinálni? – szinte kiabáltam, miközben a mosogató fölé hajoltam. Anyám csak egy pillanatra nézett rám, aztán visszafordult a tévéhez, ahol a Barátok közt ment éppen. – Ne kezd már megint, Zsuzsi! Te mindig mindent megoldasz, tudod jól.

Ez a mondat gyerekkorom óta kísért. Mindig én voltam az, aki nem sírt, amikor elesett, aki magától tanult meg olvasni, aki sosem vitatkozott a tanárokkal, és akitől sosem kellett félni, hogy bajba keveredik. Anyám büszke volt rám – de csak csendben, mintha attól félt volna, hogy ha kimondja, elrontja.

A bátyám, Gergő viszont… Ő volt a család szeme fénye. Három évvel fiatalabb nálam, de mintha fordítva lett volna: anyám mindig körülötte ugrált. „Gergő olyan érzékeny fiú” – mondogatta. Ha valami nem sikerült neki, anyám rögtön ott termett: „Nem baj, kisfiam, majd legközelebb!” Ha rossz jegyet hozott haza, anyám a tanárt hibáztatta. Ha sírt, anyám ölelte. Én meg csak néztem őket az ajtóból.

Aztán felnőttünk. Gergő elköltözött Budapestre, informatikus lett egy menő cégnél. Ritkán jött haza, akkor is csak pár órára. Anyám mégis minden nap róla beszélt: „Gergő most mennyit dolgozik! Gergőnek milyen nehéz!” Én pedig maradtam – és most már nem csak a saját dolgaimat intéztem, hanem anyámét is.

Amióta apánk meghalt – már három éve –, minden rám szakadt. Bevásárlás, orvoshoz kísérés, gyógyszerek felíratása, csekkek befizetése. Anyám egyre fáradtabb lett, de Gergőnek sosem szólt: „Ő messze van, neki nehezebb.” Nekem viszont természetes volt, hogy mindent megcsinálok.

Egyik este, amikor már harmadszor mentem le a boltba tejért – mert anyám elfelejtette –, egyszerűen megálltam a lépcsőházban és sírni kezdtem. Nem tudtam abbahagyni. Aztán gyorsan letöröltem a könnyeimet, hogy senki se lássa.

Másnap felhívtam Gergőt.
– Szia! Figyelj már, anyának kéne egy új szemüveg, el tudnád vinni orvoshoz? – kérdeztem.
– Most? Nem tudom… Rengeteg melóm van. Nem tudnád te elintézni? – válaszolta feszülten.
– Mindig én csinálom! – csúszott ki belőlem.
– Zsuzsi, te úgyis ott vagy… Neked könnyebb – mondta gyorsan.
Letettem a telefont. Dühös voltam rá. És anyára is. És magamra is.

Este vacsoránál szóba hoztam anyának:
– Miért nem hívod fel Gergőt? Miért nem kéred meg őt is valamire?
Anyám sóhajtott.
– Ő elfoglalt… Te mindig mindent olyan ügyesen megoldasz.
– De én is elfáradok! – mondtam halkan.
Anyám csak nézett rám nagy szemekkel.

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban és azon gondolkodtam: miért érzem azt, hogy sosem vagyok elég? Miért kell nekem mindent kibírni? Miért nem lehetek egyszer gyenge?

Másnap reggel korán keltem. Anyám már a konyhában ült és kávét főzött.
– Jól vagy? – kérdezte óvatosan.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén.
Csend lett köztünk. Aztán anyám megszólalt:
– Tudom, hogy sokat vállalsz magadra… De nélküled elvesznék.
– És Gergő? Ő miért nem segít?
Anyám vállat vont.
– Ő másmilyen… Te mindig erős voltál.

Ekkor éreztem először igazán: ez nem igazságos. Nem akarok mindig erős lenni. Nem akarom mindig csendben lenyelni a könnyeimet. Nem akarom azt érezni, hogy csak akkor vagyok jó, ha mindent kibírok.

Aznap este írtam Gergőnek egy hosszú üzenetet:
„Nem bírom tovább egyedül. Anyának szüksége van rád is. Nem csak rám.”
Sokáig nem válaszolt. Aztán végül mégis visszaírt:
„Sajnálom. Próbálok többet jönni.”

Nem tudom, hogy tényleg így lesz-e. De legalább kimondtam végre azt, amit évek óta magamban tartottam.

Most itt ülök a szobámban és azon gondolkodom: vajon hányan vannak még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy mindig nekik kell mindent kibírniuk? És vajon mikor lesz végre elég?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet ezt bírni?