Hatvanévesen újra szívből – Egy szerelem, ami mindent felforgatott
– Mama, te tényleg nem szégyelled magad? – kérdezte a lányom, Anna, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a reggeli kávémat kavargattam. A hangja éles volt, szinte vágott. – Hatvanéves vagy! És még mindig kézen fogva sétálsz azzal az emberrel a városban? Mit gondolnak rólad az emberek?
A kanál megállt a kezemben. Néztem Annát, ahogy a homlokát ráncolja, és próbáltam visszaemlékezni, mikor lett belőle ilyen szigorú felnőtt. Talán akkor, amikor elváltam az apjától? Vagy amikor ő maga is anya lett? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy most, hatvanévesen először érzem magam igazán élőnek.
A férjemmel huszonhét évig éltünk együtt. Nem volt rossz ember, csak éppen sosem volt köztünk igazi szenvedély. Inkább társak voltunk a mindennapokban: számlák, bevásárlás, gyereknevelés. A szeretet valahogy mindig háttérbe szorult. Amikor elváltunk, mindenki azt mondta, hogy most végre pihenhetek. Hogy most már csak magamra kell figyelnem. De a magány nem pihenés – a magány egy sötét szoba, ahol minden gondolat visszhangzik.
Aztán megismertem Lajost. Egy könyvtári előadáson ült mellettem, és amikor véletlenül leejtettem a szemüvegemet, ő hajolt le érte. – Segíthetek? – kérdezte mosolyogva. Aznap még csak néhány szót váltottunk, de valami megmozdult bennem. Olyan érzés volt, mintha valaki halkan bekopogott volna egy régóta zárt ajtón.
Hetekig csak beszélgettünk. Lajos özvegy volt, két felnőtt gyerekkel és egy unokával. Sokat mesélt a régi időkről, arról, hogyan tanult meg főzni a felesége halála után, és hogy mennyire hiányzik neki a társaság. Egyik este azt mondta: – Tudod, Ilona, én már nem gondoltam volna, hogy valaha még valakihez közel kerülhetek. De veled más minden.
Az első közös sétánk emléke örökre belém égett. A Duna-parton andalogtunk, kézen fogva, mint két kamasz. Az emberek néztek minket – néhányan mosolyogtak, mások összesúgtak mögöttünk. Éreztem Anna tekintetét is a hátamon, mintha minden lépésemet figyelné.
A családom nehezen fogadta el Lajost. Anna szerint nevetséges vagyok. A fiam, Gergő csak annyit mondott: – Anya, te tudod… de azért vigyázz magadra! Az unokáim viszont imádták Lajost – főleg amikor palacsintát sütött nekik vasárnaponként.
Egy este Anna dühösen toppant be hozzám. – Mama, mit akarsz bizonyítani? Hogy még mindig fiatal vagy? Hogy nem vagy egyedül? Miért nem tudsz egyszerűen csak nagymama lenni?
A szavak fájtak. Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. – Anna – mondtam halkan –, én egész életemben másokért éltem. Most először szeretnék egy kicsit magamért is élni.
– De mit szólnak majd a szomszédok? – vágott vissza.
Nevetnem kellett volna ezen az abszurd kérdésen, de inkább sírni támadt kedvem. Hányszor hallottam ezt gyerekkoromban anyámtól: „Mit szólnak majd a szomszédok?” Mintha az életünk csak annyit érne, amennyit mások gondolnak rólunk.
Lajos türelmes volt velem és a családommal is. Mindig azt mondta: – Majd megszokják. Az emberek először mindig furcsállják az újat.
De nem mindenki volt ilyen megértő. A barátnőim közül többen elfordultak tőlem. Egyikük azt mondta: – Ilona, ez már nem korhoz illő viselkedés! Mások csak sajnálkozva néztek rám.
Volt egy pillanat, amikor majdnem feladtam. Egy vasárnap este Anna felhívott: – Mama, kérlek… gondold át! Nem akarom, hogy nevetség tárgya legyél! Aznap este órákig ültem az ablakban és bámultam a sötét utcát. Vajon tényleg nevetséges vagyok? Vagy csak bátor?
Másnap Lajos átjött egy csokor nárcisszal. Leült mellém és csak annyit mondott: – Ilona, én szeretlek úgy, ahogy vagy. Nem érdekelnek mások véleményei.
Akkor döntöttem el: nem engedem el ezt az érzést csak azért, mert mások szerint nem illik hozzám. Hatvanévesen először éreztem azt, hogy jogom van boldognak lenni.
Azóta is kézen fogva sétálunk Lajossal a városban. Néha még mindig érzem az emberek pillantásait – de már nem érdekelnek. Anna lassan megenyhült; múlt héten együtt vacsoráztunk mindannyian Lajosnál. Gergő is elfogadta őt; az unokáim pedig már úgy hívják: „Lali papa”.
Sokan azt hiszik, hogy az élet hatvan felett már csak lejtmenet lehet. De én most tanultam meg igazán élni és szeretni.
Vajon miért olyan nehéz elfogadni más boldogságát? Miért hisszük azt, hogy bizonyos dolgokhoz ki kell öregedni? Ti mit tennétek a helyemben?