„Most már elég volt a csendből” – Egy magyar asszony újrakezdése 67 évesen

– Anya, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Zsuzsi, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A keze remegett a bögre körül, én pedig éreztem, hogy a szívem majd’ kiugrik a helyéről.

– Igen, Zsuzsi. Komolyan. Elköltözöm. Egyedül akarok élni. – A hangom halk volt, de határozott. Nem néztem rá, csak a régi, repedezett terítőt bámultam.

A csend szinte fojtogató volt. Az ablakon túl eső kopogott, mintha csak az én könnyeimet utánozná. A fiam, Gábor is ott ült, de ő csak a telefonját nyomkodta. Mindig is csendesebb volt, nehezebben mutatta ki az érzéseit.

– De hát apa… – kezdte Zsuzsi, de félbeszakítottam.

– Apátokkal már évek óta csak egymás mellett élünk. Nem boldogok. Én sem vagyok az. És most… most először szeretnék magamra gondolni.

Azt hiszem, egész életemben most először mondtam ki ezt hangosan. Hatvanhét évig éltem úgy, ahogy kellett: jó kislányként, jó feleségként, jó anyaként. Mindig mindenkinek megfelelni akartam. Soha nem voltam hangos, soha nem lázadtam. Ha valami fájt, lenyeltem. Ha valami nem tetszett, mosolyogtam.

Még most is emlékszem arra a napra, amikor először találkoztam Lajossal, a férjemmel. Tavasz volt, orgonaillatú délután. Udvarias volt és kedves – mindenki azt mondta, szerencsés vagyok vele. Húszévesen nem is gondoltam másra: férjhez kell menni, családot alapítani, dolgozni kell. Így is lett. Huszonhárom évesen már menyasszonyi ruhában álltam anyám előtt, aki büszkén simította meg a hajamat.

Aztán jöttek a gyerekek: Zsuzsi és Gábor. Szerettem őket, mindent megtettem értük. Reggelente korán keltem, szendvicset csomagoltam, dolgozni mentem a technikumba titkárnőként – harmincnégy évig ugyanaz az asztal, ugyanazok az iratok, ugyanaz a kávéillat.

A férjemmel sosem veszekedtünk igazán. De sosem beszélgettünk mélyen sem. Lajos mindig csendes volt; ha valami bántotta, inkább elment sétálni vagy bekapcsolta a tévét. Én pedig megtanultam hallgatni.

Az évek teltek-múltak. A gyerekek felnőttek, elköltöztek. Én nyugdíjba mentem. Hirtelen rengeteg időm lett – de nem tudtam vele mit kezdeni. Lajos egész nap otthon volt velem; néha úgy éreztem, két idegen ül egymás mellett a kanapén.

Egyik este aztán valami eltört bennem. Ültem a sötét nappaliban és hallgattam az óraketyegést. Arra gondoltam: ennyi volt? Ez lenne az élet? Hogy minden nap ugyanazt csinálom, ugyanazokat a gondolatokat forgatom magamban? Hogy soha nem próbáltam ki semmit igazán?

Másnap reggel felkeltem és bejelentkeztem egy festőtanfolyamra a művelődési házba. Lajos csak nézett rám értetlenül.

– Minek neked ez? – kérdezte.

– Mert szeretném kipróbálni – feleltem halkan.

A tanfolyamon új embereket ismertem meg: Marika néni hetvenkét évesen kezdett festeni; András bácsi özvegy volt és verseket írt. Olyan világ nyílt meg előttem, amiről sosem álmodtam volna.

Ahogy telt az idő, egyre bátrabb lettem. Eljártam kirándulni egyedül; beiratkoztam egy angol tanfolyamra; egyszer még színházba is elmentem magamban – és élveztem! Rájöttem: nem kell mindig valakihez tartozni ahhoz, hogy boldog legyek.

De otthon egyre nagyobb lett a feszültség. Lajos nem értette, mi történik velem.

– Miért nem vagy már olyan, mint régen? – kérdezte egyik este.

– Mert most először érzem azt, hogy élek – válaszoltam könnyes szemmel.

A gyerekeim sem tudtak mit kezdeni velem. Zsuzsi aggódott értem; Gábor inkább elkerült.

Aztán jött az a bizonyos nap: kimondtam nekik, hogy elköltözöm egy kis albérletbe a város másik végébe. Nem haragból – hanem azért, mert szeretném megtapasztalni azt az életet is, amit eddig csak másoknak engedtem meg magamban.

Az első hetek nehezek voltak: magányos esték, csendes reggelek. Néha sírtam is – hiányzott a családom zaja, Lajos megszokott léptei. De minden nap egy kicsit bátrabb lettem.

Egyik délután Marika nénivel ültünk egy padon a Duna-parton.

– Tudod, Terike – mondta –, sosem késő újrakezdeni. Az élet nem csak addig tart, amíg másoknak megfelelünk.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet-e még boldog az ember ennyi idősen? Vagy csak ámítom magam?

Most itt ülök az ablakomban és nézem az esőt. A festményeim ott sorakoznak a falon; néha még mindig félek attól, hogy hibáztam. De amikor reggelente felkelek és érzem azt a furcsa szabadságot… akkor tudom: most először igazán élek.

Vajon hányan vannak még hozzám hasonlóan ebben az országban? Hányan mernek kilépni a megszokottból? Ti mit tennétek az én helyemben?