Az a név, ami mindent megváltoztatott – Egy magyar család titka és harca a sorssal
– Ne sírj már, Lili! – szólt rám anyám, miközben a konyhaasztalra borultam. – Nem vagy te gyenge, csak éppen most nehéz. De nálunk a nők mindig kibírták.
A könnyeim a kockás abroszra hullottak. A szobában csend volt, csak a hűtő zúgása hallatszott. Anyám, Katalin, ott állt mellettem, karba tett kézzel, és nézett rám azokkal a szürke szemeivel, amikben egyszerre volt szigor és féltés.
– Nem bírom tovább, anya – suttogtam. – Úgy érzem, mintha minden rám nehezedne. A nevem is… mintha nem is én lennék.
Anyám felsóhajtott. – Tudod jól, miért lettél Liliána. A nagyanyád is azt mondta: új név, új sors. Nem akartuk, hogy te is úgy járj, mint mi. Hogy egyedül maradj.
Gyerekkoromban mindig furcsán néztek rám az iskolában. A legtöbb lány Zsuzsi, Kata vagy Éva volt. Én voltam az egyetlen Liliána a faluban. A tanító néni is mindig elrontotta: „Liliánka”, „Lili”, „Lia” – sosem tudta kimondani rendesen. De anyám ragaszkodott hozzá: „Ez a név majd megment.”
A családunkban a nők mindig egyedül maradtak. Nagymama, Ilona néni, még az unokatestvérem is – mindegyikük férje elhagyta őket vagy meg sem házasodtak. Anyám szerint átok ült rajtunk. Gyerekként azt hittem, ez csak mese. De amikor apám elment egy másik nőhöz, már nem volt mese.
– Liliána! – kiáltott be nagyanyám az udvarról egy nyári délutánon. – Gyere segíteni a kertbe! Ne csak álmodozz ott bent!
Kimentem hozzá. A paradicsompalántákat igazgatta. – Tudod, kislányom – mondta halkan –, az élet nem igazságos. De ha erős vagy, akkor is lehet boldog.
– De miért pont én? Miért pont ez a név? – kérdeztem.
– Mert te más leszel – felelte. – Te megtöröd ezt az átkot.
Tizenhat évesen szerelmes lettem egy fiúba a szomszéd faluból. Gábor volt a neve. Magas volt és barna szemű, mindig viccelődött velem. Úgy éreztem, végre valaki tényleg engem lát, nem csak a nevemet vagy a családom történetét.
Egy este hazafelé sétáltunk a buszmegállóból.
– Liliána, te olyan különleges vagy – mondta halkan.
– Csak mert furcsa nevem van? – kérdeztem gúnyosan.
– Nem. Azért, mert mersz más lenni.
Azt hittem, vele minden más lesz. De amikor Gábor szülei megtudták, hogy én vagyok „az a Liliána”, csak legyintettek: „Azok mindig bajt hoznak.” Gábor egyre ritkábban keresett. Egy nap azt mondta:
– Sajnálom, de anyámék nem akarják…
Akkor értettem meg először igazán: nem csak magam miatt vagyok más, hanem a nevem miatt is cipelem az előítéleteket.
Az érettségi után Budapestre mentem tanulni. Ott már senkit sem érdekelt a nevem különlegessége. Ott mindenki különc volt valamiért. De hiába próbáltam új életet kezdeni, anyám hangja mindig ott visszhangzott bennem: „Te megtöröd az átkot.”
Az első komoly kapcsolatom egy évfolyamtársammal, Balázzsal kezdődött. Szerettem őt, de sosem tudtam igazán megnyílni neki.
– Miért nem engedsz közel magadhoz? – kérdezte egyszer.
– Mert félek… hogy úgyis elhagysz majd – mondtam ki végül.
Balázs csak nézett rám döbbenten.
– Nem vagy te az anyád vagy a nagyanyád! Te magad vagy!
De én nem tudtam hinni neki. Amikor Balázs végül mással kezdett járni, úgy éreztem, beigazolódott minden félelmem.
Hazamentem vidékre egy hétvégére. Anyám főzte a lecsót, nagyanyám pedig a tévé előtt ült.
– Miért nem tudok boldog lenni? – kérdeztem tőlük kétségbeesetten.
Anyám letette a fakanalat.
– Azért, mert mindig azt hiszed, hogy minden előre el van döntve. Pedig te döntesz! A neved csak egy szó.
Nagyanyám azonban mást gondolt:
– Az életben vannak dolgok, amiket nem lehet megváltoztatni…
A családi ebédeken mindig előkerült ez a téma. Az unokatestvérem, Zsófi egyszer kifakadt:
– Mindig csak ez az átok! Mi lenne, ha egyszerűen csak élnénk?
De anyám nem engedett:
– A múltat nem lehet letagadni!
Az egyetemen újra próbálkoztam: dolgoztam, tanultam, barátokat szereztem. De minden kapcsolatomban ott volt az árnyék: vajon tényleg lehet másképp?
Aztán megismertem Pétert. Ő volt az első férfi az életemben, aki nem félt attól, hogy múltam van – sőt, érdekelte is.
– Mesélj magadról! – kérte egy este.
– Nem hiszem, hogy akarod hallani…
– Dehogynem! Mindenki hordoz valamit magával.
Péterrel minden más lett volna… ha nem jön közbe az anyja. Egy vasárnap meghívott magukhoz ebédre Óbudára.
Az asztal körül ültünk: Péter apja csendes volt, anyja viszont végigmért.
– Liliána… érdekes név… honnan jön? – kérdezte gyanakvóan.
Elmeséltem neki mindent: a családi történetet, az átkot és azt is, hogy mennyire szeretnék kitörni ebből.
Péter anyja csak bólintott: – Hát… nálunk ilyenek nincsenek…
Ezután Péter is megváltozott. Egyre kevesebbet beszéltünk. Végül ő is eltűnt az életemből.
Úgy éreztem magam, mint aki sosem lesz elég jó senkinek sem – se magának, se másnak.
Egy este anyám hívott telefonon:
– Liliána! Ne hagyd magad! Nem azért adtuk ezt a nevet neked, hogy feladd!
Akkor döntöttem el: nem fogom hagyni, hogy a múlt határozza meg az életemet.
Elkezdtem terápiára járni. Megtanultam kimondani: nem vagyok felelős mások döntéseiért. Elkezdtem hinni abban is, hogy lehet másképp élni.
Harmincévesen férjhez mentem egy Tamás nevű férfihoz. Ő nem félt attól semmitől sem – se a nevemtől, se a múltamtól.
Az esküvőnkön anyám sírt örömében:
– Megtörted az átkot…
De én tudtam: nem az átkot törtem meg. Hanem végre elhittem magamról, hogy lehet másképp élni.
Most már két gyerekem van: egy kislányom és egy kisfiam. A lányomat Emmának neveztem el – egyszerűen azért, mert tetszett a neve.
Néha mégis elgondolkodom: vajon tényleg megszabadultam attól a tehertől? Vagy csak továbbadom valahogy?
Ti mit gondoltok? Tényleg számít egy név? Vagy csak mi tesszük rá ezt a súlyt?