Nem vagyok más, csak önmagam – Egy magyar lány harca az igazságért
– Nem vagyok Zsuzsa! – kiáltottam, miközben a porcelán bögre remegett a kezemben. Az egész konyha megtelt a hangommal, anyám arca elfehéredett, apám pedig csak némán bámult az ablakon át a szürke, esős udvarra.
A nevem Zsófi. Legalábbis így hívnak azóta, hogy emlékszem. De ma reggel, amikor a nagynéném, Ilona váratlanul betoppant hozzánk, minden megváltozott.
– Hogy vagy, Zsuzsa? – kérdezte Ilona, mintha ezzel semmi gond nem lenne.
Anyám összerezzent. – Ne kezdjük újra, Ilona! – suttogta.
– Jogom van tudni, mi történt a húgommal! – csattant fel Ilona. – És jogod van tudni neked is, Zsuzsa… vagy Zsófi… hogy ki vagy valójában.
A szívem hevesen vert. Gyerekkorom óta éreztem, hogy valami nincs rendben körülöttem. Mindig volt egy furcsa feszültség a családban, amit sosem értettem. Most minden egyszerre szakadt rám.
– Anya… – fordultam felé remegő hangon –, miért hív Zsuzsának?
Anyám szeme megtelt könnyel. – Mert… mert régen tényleg Zsuzsa voltál.
A világ megállt. A bögre kiesett a kezemből és darabokra tört a konyhakövön.
Ilona leült mellém. – Az édesanyád… az igazi anyád… az én húgom volt. Meghalt, amikor kicsi voltál. A nővérem, Éva és a férje fogadtak örökbe. Ők adtak neked új nevet, új életet.
– Hazudtatok nekem? – suttogtam.
Apám végre megszólalt: – Nem akartunk bántani. Csak azt akartuk, hogy boldog légy.
De én nem voltam boldog. Legalábbis most úgy éreztem, minden eddigi boldogságom hamis volt.
Aznap délután elrohantam otthonról. A Duna-parton bolyongtam órákig, fejemben visszhangzottak Ilona szavai: „Jogod van tudni, ki vagy.”
Gyerekkoromból fel-felvillantak emlékek: egy másik ház, egy másik illat, egy női hang, amely altatódalt dúdol… és egy kiabálás az éjszakában. Mindig azt hittem, csak álmodtam ezeket.
Este hazamentem. Anyám a konyhában ült, előtte egy régi fényképalbum.
– Gyere ide, Zsófi – mondta halkan. – Vagy… Zsuzsa… Nem is tudom már.
Leültem mellé. Lapozni kezdte az albumot: egy kisgyerek a játszótéren, egy fiatal nő ölelésében.
– Ő volt az anyukád – mutatott rá egy képre. – Nagyon szerettünk téged… de ő beteg lett. Nem tudott veled maradni.
– Miért nem mondtátok el?
– Féltünk. Hogy elveszítesz minket is.
– De így is elveszítettelek…
Anyám zokogni kezdett. Soha nem láttam még ilyennek.
A következő napokban mindenki kerülte a másikat otthon. Apám korábban ment dolgozni, anyám egész nap csak főzött vagy takarított. Én pedig magamban őrlődtem: ki vagyok én? Zsófi? Vagy Zsuzsa? Egyáltalán számít ez?
Egyik este Ilona újra eljött. Ezúttal nem veszekedtünk.
– Tudod, mennyit jelentettél a húgomnak? – kérdezte csendesen. – Az utolsó napján is csak rólad beszélt.
– Emlékszem rá? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Talán mélyen legbelül igen. De most már te döntöd el, ki akarsz lenni.
Aznap éjjel álmodtam: két nő állt előttem. Az egyik sírt és ölelt, a másik mosolygott és simogatta a hajam. Mindkettő azt mondta: „Szeretünk.”
Reggel anyám várt rám a konyhában.
– Szeretném, ha eljönnél velem a temetőbe – mondta halkan.
Elmentünk Éva sírjához is és az igazi anyáméhoz is. Anyám letérdelt mindkettő előtt.
– Mindketten az anyáid vagyunk – mondta könnyek között. – De te már csak magad lehetsz.
Hazafelé csendben sétáltunk. Aztán anyám megfogta a kezem.
– Bocsáss meg nekünk…
Nem tudtam rögtön válaszolni. De abban a pillanatban először éreztem: talán tényleg nem számít a név vagy a múlt minden részlete. Csak az számít, hogy mostantól én döntöm el, ki vagyok.
Azóta lassan gyógyulunk mindannyian. Néha még mindig összezavarodom: ha valaki Zsuzsának szólít véletlenül, összeszorul a torkom. De már nem menekülök önmagam elől.
Most már tudom: nem vagyok más, csak önmagam. És ez elég kell legyen.
Vajon hányan élnek még ma Magyarországon úgy, hogy nem tudják az igazságot magukról? Ti mit tennétek a helyemben: megbocsátanátok vagy örökre haragudnátok?