Hat évig gondoskodtam az anyósom nagymamájáról – most úgy érzem, elárultak

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Anikó! – csattant fel az anyósom, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. – Hat évig voltam távol, hogy mindannyiótoknak jobb legyen!

A kezem remegett, ahogy a teáscsészét letettem. A férjem, Gábor csak némán bámult maga elé. A kislányunk, Lili a szobában játszott, mit sem sejtve arról, hogy az életünk épp most hullik darabokra.

Hat év. Hat hosszú év telt el azóta, hogy az anyósom, Ilona néni bejelentette: Németországba megy dolgozni. Akkoriban azt mondta, csak egy-két év lesz, amíg összeszedi magát anyagilag. De amikor a férjemmel közölte, hogy a nagymamáját – Gábor dédnagymamáját – valakinek ápolnia kellene, mindenki rám nézett. „Te vagy itthon a kicsivel, Anikó, neked könnyebb lesz” – mondta Ilona néni.

Nem volt választásom. A férjem dolgozott, én pedig otthon voltam Lili születése után. A dédmama, Margit néni már akkor is nehezen mozgott, de aztán egyre rosszabb lett. Eleinte csak bevásároltam neki, főztem rá, de hamarosan már fürdetni kellett, gyógyszereket adagolni, éjszaka is felkelni hozzá.

A napjaim összefolytak: reggel Lilit öltöztettem, Margit néninek reggelit készítettem, aztán jött a mosás, főzés, takarítás. Néha úgy éreztem magam, mint egy láthatatlan szolga. A barátnőim sorra eltűntek mellőlem – ki akar egy fáradt anyával találkozni, aki mindig csak panaszkodik?

Gábor próbált segíteni esténként, de ő is fáradt volt a munkától. Néha veszekedtünk: „Miért nem tudod jobban beosztani az idődet?” – kérdezte egyszer ingerülten. Akkor sírva fakadtam. „Te nem érted! Egész nap két emberről gondoskodom!” – kiabáltam vissza.

Az anyósom havonta egyszer hívott fel Skype-on. Mindig ugyanazt mondta: „Tartsatok ki! Hálás vagyok nektek! Majd ha hazajövök, minden jobb lesz.” De a hónapokból évek lettek. Margit néni állapota romlott; egyre többször kellett orvost hívni hozzá. Volt olyan éjszaka is, amikor azt hittem, meghal a karjaimban.

A temetés után – Margit néni tavaly ősszel hunyt el – üresség maradt bennem. Azt hittem, végre fellélegezhetek. De Ilona néni akkor jelentkezett be: „Most már hazajövök!” – írta egy sms-ben.

A hazatérés nem hozott megnyugvást. Az első héten még mindenki örült neki. Aztán elkezdődött a számonkérés.

– Miért nem maradt meg Margit néni ruhája? – kérdezte egyik nap.
– Mert elajándékoztam a rászorulóknak – feleltem.
– És ki engedte ezt meg? – csattant fel.

Aztán jöttek a pénzügyek.
– Tudod jól, hogy a nagymama nyugdíját én intéztem! – mondta gyanakvóan.
– Minden fillért a gondozására költöttem – válaszoltam fáradtan.

Gábor ilyenkor mindig elvonult. Nem akart belefolyni a vitákba. Én viszont egyre inkább úgy éreztem: kihasználtak. Hat évig mindent feladtam: a munkámat, a barátaimat, az álmaimat. Most pedig Ilona néni úgy viselkedik velem, mintha valami tolvaj lennék.

Egy este leültem Gáborral beszélgetni.
– Nem bírom tovább – mondtam neki sírva. – Úgy érzem magam, mint egy cseléd ebben a családban.
– Ne túlozz már! Anyám csak fáradt és ideges – próbált nyugtatni.
– És velem mi lesz? Ki foglalkozik az én érzéseimmel? Hat évig mindent megtettem értetek!

A veszekedés hetekig tartott. Gábor egyre többet dolgozott túlórában; mintha menekülne előlünk. Én pedig egyre magányosabb lettem.

Egyik nap Ilona néni beállított hozzánk váratlanul.
– Anikó, beszélnünk kell – mondta hidegen.
Leültünk a nappaliban.
– Úgy érzem, nem vagy elég hálás azért, amit értetek tettem – kezdte.
– Hálás? – kérdeztem döbbenten. – Hat évig ápoltam a nagymamát! Feladtam mindent!
– Az én anyám volt! Nekem is fájt! De én dolgoztam kint keményen!
– És én itthon dolgoztam keményen! Csak engem senki nem fizetett meg érte!

A hangom remegett a düh és a fájdalom keverékétől. Ilona néni csak legyintett.
– Tudod mit? Ha ennyire nem bírod itt, talán jobb lenne külön költöznötök!

Aznap este Gáborral újra összevesztünk.
– Anyád szerint költözzünk el – mondtam neki.
– Ha ez kell ahhoz, hogy béke legyen…
– Neked mindegy? Neked tényleg mindegy?

Azóta is ezen gondolkodom. Vajon tényleg mindegy vagyok ebben a családban? Hat év áldozat után ennyi jár nekem? Vagy csak én érzem így?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri még harcolni ezért a házasságért? Vagy ideje lenne végre magamat választani?