Egy ugrás a sötétbe: Online szerelem, esküvő, és a búcsú fájdalma

– Mi van, ha nem is olyan, mint amilyennek elképzeltem? – suttogtam magam elé a tükör előtt, miközben remegő kézzel igazgattam a fehér ruhámat. Anyám, Ilona, az ajtóban állt, szemeiben aggodalom csillogott.

– Kati, biztos vagy ebben? – kérdezte halkan. – Alig ismered azt a fiút. Az interneten mindenki másnak mutatja magát.

– Tudom, anya – feleltem, de a hangom elhalt. A szívem hevesen vert. Gáborral hónapokon át beszélgettünk minden este, mintha csak egymás mellett ültünk volna a kanapén. Ő volt az első, aki igazán meghallgatott, aki nem nevetett ki az álmaim miatt. Azt mondta, szerelmes belém. És én is beleszerettem.

A családom nem értette. A barátaim kinevettek. „Katalin, te tényleg elhiszed, hogy egy pasi a neten majd boldoggá tesz?” – kérdezte Zsófi, a legjobb barátnőm. De én hittem benne. Hittem abban, hogy Gábor más.

Az esküvő napján először láttam őt élőben. A templom előtt állt, öltönyben, idegesen dobolva az ujjával a nadrágján. Amikor meglátott, elmosolyodott – de valami furcsa volt a mosolyában. Nem az a meleg, őszinte mosoly, amit a videóhívásokban láttam.

A szertartás alatt végig azt éreztem, mintha egy álomban lennék. A pap kérdéseire alig tudtam válaszolni. Gábor keze hideg volt az enyémben. A családja ridegen nézett rám; éreztem, hogy nem örülnek nekem.

Az esküvői vacsorán Gábor alig szólt hozzám. Inkább a telefonját nyomkodta, vagy az unokatestvéreivel beszélgetett. Próbáltam közeledni hozzá.

– Minden rendben? – kérdeztem halkan.

– Persze – felelte gyorsan, de nem nézett rám.

A nászéjszakán egyedül ültem az ágy szélén. Gábor azt mondta, fáradt, és kiment cigizni az erkélyre. Hallottam, ahogy telefonál valakivel. A hangja halkan csengett át az ajtón.

Másnap reggel korán felébredtem. Gábor már nem volt mellettem. Egy üzenetet hagyott az asztalon: „El kellett mennem dolgozni. Majd este beszélünk.”

Aznap egész nap egyedül bolyongtam a lakásban. Idegen volt minden: a bútorok, a szagok, még a kilátás is az ablakból. Próbáltam felhívni Zsófit.

– Mondtam neked, Kati – sóhajtott bele a telefonba. – Nem lehet így élni. Egy kapcsolat nem csak üzenetekből áll.

De én nem akartam feladni. Este Gábor hazajött, de fáradt volt és ingerült.

– Ne haragudj, sok volt ma a munka – mondta.

– Szeretnél beszélgetni? – kérdeztem reménykedve.

– Most inkább pihennék – felelte.

Így teltek a napok. Egyre távolabb kerültünk egymástól. Gábor sosem volt otthon; ha mégis, akkor is csak a telefonját nézte vagy tévét nézett. Én pedig egyre magányosabb lettem ebben az idegen városban.

Egy este aztán minden megváltozott. Gábor későn jött haza, és furcsán viselkedett. Éreztem rajta az alkoholt.

– Miért vagy ilyen? – kérdeztem sírva.

– Mert ez az egész túl gyors volt! – kiabált vissza. – Nem is ismerjük egymást igazán! Te csak egy kép vagy a képernyőről!

Összetörtem. Napokig nem szóltunk egymáshoz. Végül Gábor leült mellém.

– Sajnálom, Kati – mondta halkan. – Nem tudom folytatni ezt így. Talán jobb lenne külön utakon járni.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és visszamentem anyámhoz vidékre. Az út hazafelé hosszú volt és fájdalmas; minden percben azon gondolkodtam, hol rontottam el.

Anyám csendben ölelt át.

– Tudod, hogy mindig itt leszek neked – suttogta.

Azóta eltelt fél év. Néha még mindig előveszem a régi üzeneteinket Gáborral; próbálom megérteni, miért hittem abban, hogy egy online kapcsolatból igazi élet lehet.

Talán csak menekültem a magány elől? Vagy tényleg létezik olyan szerelem, ami túléli a képernyőt?

„Vajon tényleg lehet hinni abban, hogy két ember egymásra találhat egy virtuális világban? Vagy csak áltatjuk magunkat azzal, hogy amit érzünk, az valódi?”