Az eltékozolt bizalom: Egy lány fájdalmas ébredése

– Anya, hol van a pénz, amit múlt héten adtam? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a bögre fülét. Anyám nem nézett rám, csak a kávéját kavargatta, mintha abban keresné a választ. A csend olyan vastag volt közöttünk, hogy szinte tapinthatóvá vált.

Gyerekkorom óta megszoktam, hogy anyám beteges. Mindig volt valami baja: fejfájás, gyomorpanasz, szédülés. Apám korán elment – nem bírta tovább az állandó feszültséget –, így ketten maradtunk egy kis panelban Zuglóban. Az évek során én lettem a családfő, miközben még csak húszéves voltam. Dolgoztam a sarki pékségben, majd este tanultam az ELTE-n. Minden fillért félretettem, hogy anyám gyógyszereit ki tudjam váltani.

De az utóbbi hónapokban valami megváltozott. Egyre többször tűnt el pénz a lakásból. Anyám idegesebb lett, néha egész nap az ágyban feküdt, máskor meg hirtelen feldobott hangulatban takarított éjjel kettőkor. Azt hittem, rosszabbodott az állapota.

Egyik este, amikor hazaértem a munkából, furcsa hangokat hallottam a fürdőszobából. Anyám ott ült a földön, kezében egy üres gyógyszeres dobozzal. A szemei üvegesek voltak, és úgy nézett rám, mintha idegen lennék.

– Mit csinálsz? – suttogtam döbbenten.
– Semmit… csak… fájt a fejem – motyogta.

Aznap éjjel nem aludtam. A gondolatok cikáztak a fejemben: mi van, ha nem is beteg? Mi van, ha csak színleli? Vagy valami sokkal rosszabb?

Másnap reggel elhatároztam, hogy utánajárok. Átkutattam a szekrényeket, és egy cipősdobozban több tucat üres nyugtatós dobozt találtam. A nevét ismerős orvos írta fel – dr. Farkasné Judit –, akit anyám régi barátnőjeként ismertem. A felismerés villámcsapásként ért: anyám gyógyszerfüggő.

Dühös voltam. Haragudtam rá, magamra, az egész világra. Hogy lehettem ilyen vak? Hogy hihettem el mindent? Az összes túlóra, az összes lemondott buli, az összes átsírt éjszaka… mind hiába volt?

– Miért csináltad ezt velem? – ordítottam rá pár nap múlva, amikor végre szembesítettem.
– Nem érted… szükségem van rájuk… különben nem bírom ki – zokogta.
– És én? Én hogy bírjam ki? – kérdeztem könnyek között.

A következő hetek pokoliak voltak. Anyám hol könyörgött bocsánatért, hol vádaskodott: „Te sem vagy jobb! Mindig csak dolgozol! Nem is törődsz velem!”

A családunk széthullott. Nagynénémék elfordultak tőlünk – „Mindenki maga felelős az életéért” –, barátaim pedig nem értették, miért vagyok egyre zárkózottabb.

Egyedül maradtam a haragommal és a szégyenemmel. Próbáltam segíteni anyának: elvittem pszichiáterhez, támogattam az elvonón. De minden alkalommal visszaesett. Egyik este már nem bírtam tovább:

– El kell mennem innen – mondtam neki halkan. – Szeretlek, de magamat is meg kell mentenem.

Elköltöztem egy albérletbe Kőbányán. Az első hetekben minden este sírtam. Hiányzott anyám – vagy inkább az az anya, akinek hittem őt. De lassan megtanultam újra örülni apróságoknak: egy jó kávénak reggelente, egy sikeres vizsgának, egy baráti ölelésnek.

Anyám néha felhívott. Volt, hogy tiszta hangon beszélt és bocsánatot kért; máskor zavaros dolgokat mondott és vádaskodott. Már nem tudtam segíteni rajta – csak magamon.

Most itt ülök a régi konyhánkban – anyám már hónapok óta bent van egy rehabilitációs intézetben –, és azon gondolkodom: vajon képes leszek-e valaha újra bízni benne? Vagy bárkiben?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki ennyire kihasznált minket? Vagy örökre elveszett a bizalom?