Határok között: Egy elveszett szerelem tanulságai – Eszter története
– Eszter, meddig tűröd még ezt? – kérdezte anyám remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel a bögrém peremét szorongattam. A gőzölgő tea illata keveredett a frissen sült pogácsa illatával, de semmi sem tudta elnyomni azt a fojtogató érzést, ami hetek óta bennem volt.
Nem tudtam válaszolni. Csak néztem a repedést a csempén, mintha ott találnám meg a választ. Gábor hangja még mindig visszhangzott a fejemben: „Miért kell mindig mindent túlgondolnod? Nem lehetne egyszerűen csak elfogadni, hogy így működöm?”
A kapcsolatunk elején minden olyan könnyűnek tűnt. Együtt sétáltunk a Margitszigeten, nevettünk a Lánchídon, és azt hittem, végre megtaláltam azt az embert, akire mindig is vágytam. De ahogy teltek a hónapok, Gábor egyre többször emelte fel a hangját, ha nem értettünk egyet valamiben. Először csak apróságokban – melyik filmet nézzük meg, hova menjünk vacsorázni –, de aztán már komolyabb dolgokban is. Ha nemet mondtam valamire, megsértődött. Ha kértem egy kis teret magamnak, azt mondta, biztosan már nem szeretem.
Egyik este, amikor hazaértem hozzá, az ajtó előtt hallottam, ahogy telefonál. A hangja ideges volt. „Nem érti meg! Egyszerűen képtelen vagyok kezelni ezt az állandó bizonytalanságot.” Amikor beléptem, elhallgatott. Megpróbáltam beszélgetni vele, de csak legyintett.
– Eszter, ne kezdjük már megint! – mondta fáradtan. – Miért kell mindig mindent megbeszélni? Nem lehetne csak… hagyni?
Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat várok el? Túl érzékeny vagyok?
Másnap reggel nagymamámhoz mentem. Mindig hozzá fordultam, ha összezavarodtam. Ő volt az egyetlen, aki sosem ítélkezett.
– Drága kicsi lányom – simogatta meg a kezem –, az embernek tudnia kell, hol húzza meg a határait. Ha valaki igazán szeret, tiszteli azt is, ha néha egyedül akarsz lenni. Nem attól lesz erős egy kapcsolat, hogy mindent elviselsz.
A szavai napokig visszhangoztak bennem. Próbáltam beszélni Gáborral arról, hogy szükségem van egy kis térre, időre magamra. De ő csak dühös lett.
– Mindig csak magadra gondolsz! – vágta a fejemhez. – Én mindent megteszek érted, te meg folyton eltaszítasz!
A veszekedéseink egyre gyakoribbak lettek. Anyám is egyre többször kérdezte: „Biztos ez az a fiú, akivel boldog leszel?”
Egy este Gábor váratlanul beállított hozzánk. Anyám épp vacsorát főzött, én pedig a szobámban próbáltam tanulni. Gábor bejött hozzám.
– Eszter, beszélnünk kell – mondta halkan.
Leültem vele az ágy szélére.
– Nem akarom ezt tovább csinálni – mondtam ki végül remegő hangon. – Szeretlek, de nem érzem magam jól ebben a kapcsolatban.
Gábor arca megkeményedett.
– Te sosem szerettél igazán – mondta hidegen. – Ha szerettél volna, nem dobnál el ilyen könnyen.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, miközben ő felállt és becsapta maga mögött az ajtót.
Aznap este nagymamám hívott fel.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Nem tudom – suttogtam.
– Tudod, Eszterkém – mondta halkan –, néha a legnehezebb döntés a leghelyesebb is. Ha valaki nem tiszteli a határaidat, akkor nem szeret igazán. Az igazi szeretet szabadságot ad.
A következő hetekben próbáltam újra megtalálni önmagam. Sokat sétáltam a városban: végigmentem a rakparton, leültem egy padra a Városligetben, és figyeltem az embereket. Próbáltam rájönni, ki vagyok én Gábor nélkül.
Anyám lassan újra mosolygott rám reggelente. Nagymamám minden hétvégén sütött nekem valamit, és közben mesélt a saját fiatalkoráról: hogyan tanult meg nemet mondani egy férfinak, aki nem becsülte őt eléggé.
Egyik este egy régi barátnőmmel találkoztam egy kávézóban. Réka mindig is őszinte volt velem.
– Tudod, Eszter – mondta –, annyi mindent adtál ebbe a kapcsolatba. De most végre magadra is gondolhatsz. Nem kell bocsánatot kérned azért, mert vannak határaid.
Hazafelé sétálva azon gondolkodtam: miért olyan nehéz kiállni magunkért? Miért hisszük el olyan könnyen, hogy mi vagyunk a hibásak?
Most már tudom: nem attól lesz valaki jó társ, hogy mindent eltűrünk neki. Hanem attól, hogy tiszteli azt is bennünk, amit néha még mi magunk sem merünk kimondani.
Vajon hányan élnek még ma Magyarországon olyan kapcsolatban, ahol félnek kimondani: elég volt? Hányan hiszik el nap mint nap, hogy túl sokat kérnek – pedig csak önmaguk szeretnének lenni?