Amikor a múlt kopogtat: Egy lány titka, egy család próbája

– Ki lehet az ilyenkor? – kérdezte fáradtan a férjem, Gábor, miközben a vihar dobolását hallgattuk az ablakon. Már éjfél is elmúlt, és a szél úgy rázta a házat, mintha valaki mindenáron be akarna törni. Aztán újra kopogtak. Erősebben, kétségbeesetten.

A szívem kihagyott egy ütemet. Az ajtóhoz siettem, Gábor mögöttem. Amikor kinyitottam, először csak egy pokrócba bugyolált csomagot láttam. Aztán megláttam a kisbabát – alig pár hónapos lehetett. Egy cetli volt mellé tűzve: „Vigyázzatok rá. Sára.”

Sára. A nevét olvasva mintha villám csapott volna belém. Négy éve nem hallottunk róla semmit. Azóta, hogy összevesztünk azon a végzetes estén, amikor elrohant otthonról. Azóta minden nap bűntudattal keltem és feküdtem: mit rontottunk el? Miért nem tudtuk megérteni egymást?

Gábor remegett, ahogy felemelte a babát. – Ez… az unokánk? – kérdezte halkan, mintha attól félne, hogy ha kimondja, eltűnik az egész.

A következő órákban csak ültünk a nappaliban, a kisbaba mellettünk aludt a kanapén. Próbáltam visszaemlékezni Sára utolsó szavaira: „Nem értetek meg! Soha nem is próbáltatok!” Akkor azt hittem, csak dühös tinédzser hisztije. Most már tudom, mennyire fájt neki az ítélkezésünk.

Másnap reggel felhívtam a rendőrséget, de csak annyit mondtak: „Ha a baba jól van, és önök vállalják, hogy gondoskodnak róla, egyelőre nincs teendő.” De én nem tudtam nyugodni. Hol van Sára? Mi történt vele? Miért hagyta itt a gyermekét?

Az első hetekben minden percben azt vártam, hogy visszajön. Hogy megjelenik az ajtóban, bocsánatot kér vagy legalább elmondja, mi történt vele. De csak a csend maradt és a kisbaba sírása.

A családunkban mindenki másképp reagált. Anyám azt mondta: – Ez Isten büntetése azért, ahogy Sárával bántatok! – A testvérem, Zsuzsa viszont segíteni akart: – Most már csak az számít, hogy ennek a kicsinek jó legyen! – De Gábor esténként magába zárkózott, és néha hallottam, ahogy sír a fürdőszobában.

A faluban hamar elterjedt a hír. A boltban suttogtak mögöttem: – Hallottad? A Kovácsék lánya… – Mindenki tudni akarta az igazságot, de én sem tudtam többet náluk. Csak azt éreztem: valahol útközben elvesztettük Sárát.

Egyik este Zsuzsa átjött segíteni fürdetni a babát. – Hogy bírod? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – vallottam be. – Minden nap attól félek, hogy valamit rosszul csinálok… Hogy ugyanazokat a hibákat követem el.
– Nem vagy egyedül – mondta Zsuzsa, és átölelt.

A baba lassan hozzánk szokott. Elneveztük Annának – Sára kedvenc neve volt gyerekkorában. Minden mozdulatában Sárát láttam: ahogy mosolyog, ahogy sír… Néha úgy éreztem, mintha újra esélyt kaptam volna arra, hogy jó anya legyek.

Közben minden este levelet írtam Sárának. Elmondtam benne mindent: mennyire hiányzik, mennyire sajnálom azt az utolsó veszekedést, mennyire szeretném megérteni őt. A leveleket sosem adtam fel – csak gyűltek egy dobozban az ágyam alatt.

Egy nap azonban minden megváltozott. Egy idegen autó állt meg a ház előtt. Egy fiatal nő szállt ki belőle – sovány volt és fáradtnak tűnt. Amikor közelebb ért, felismertem benne Sárát.

– Anya… – suttogta könnyek között.

Nem tudtam megszólalni. Csak átöleltem őt, mintha soha többé nem akarnám elengedni.

– Sajnálom… Nem tudtam máshova menni… Nem akartam Annának rosszat…

– Mi történt veled? – kérdeztem remegő hangon.

Sára sokáig hallgatott. Végül elmondta: egy fiúval ment el Budapestre, aki bántotta őt; egyedül maradt egy albérletben, munka nélkül, pénz nélkül. Amikor Anna megszületett, rájött: nem tud gondoskodni róla.

– Tudom, hogy hibáztam… De annyira féltem visszajönni… Féltem tőletek is…

Gábor is odalépett hozzá. – Mindennél jobban szerettünk téged… Csak rosszul mutattuk ki.

Aznap este hárman ültünk Annával a kanapén. Sára sírt és nevetett egyszerre; én pedig elővettem az összes levelet, amit neki írtam.

– Elolvasod velem? – kérdeztem halkan.

Sára bólintott.

Azóta együtt próbáljuk újraépíteni azt, ami széthullott közöttünk. Nem könnyű: még mindig sok a fájdalom és a kimondatlan szó. De Anna mosolya minden nap emlékeztet arra: van remény.

Néha azon gondolkodom: ha akkor másképp beszélünk egymással, ha jobban figyelünk egymásra… talán most minden más lenne. De vajon lehet-e újrakezdeni mindent? Tudunk-e igazán megbocsátani magunknak és egymásnak? Vajon ti mit tennétek a helyemben?