A bosszú íze – avagy mit tanít egy fiatal pénztáros egy idős asszonynak?

– Hogy lehet valaki ennyire figyelmetlen? – sziszegtem magamban, miközben a Sparban a pénztárnál álltam. A sor kígyózott mögöttem, és Laura, a fiatal pénztáros, épp most ejtette le a tojásaimat. A doboz szétpattant, a sárga lé végigfolyt a futószalagon. A mögöttem álló férfi hangosan felsóhajtott.

– Elnézést, de nem tudna kicsit gyorsabban pakolni? – szólt oda Laura, mintha én lennék a hibás. A hangja éles volt, a tekintete türelmetlen. Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik. Hatvankilenc éves vagyok, nem vagyok már olyan fürge, mint régen, de nem érdemlem meg ezt a lekezelést.

– Talán ha nem ejtené le az árut, gyorsabban menne – vágtam vissza halkan, de ő csak megvonta a vállát.

Otthon egész délután ezen rágódtam. A lány arca, a hangja visszhangzott bennem. „Mit képzel ez magáról?” – kérdeztem újra és újra. A lányom szerint túl érzékeny vagyok, de én úgy éreztem, ezt nem hagyhatom annyiban. Elhatároztam: bosszút állok.

Másnap visszamentem a boltba. Direkt Laurához álltam sorba, még akkor is, ha hosszabb volt a várakozás. Egy egész kosárnyi apró cikket vettem – mindenből csak egyet –, hogy minél tovább tartson a blokk összeállítása. Amikor rám került a sor, mosolyogva pakoltam ki mindent egyesével.

– Jó napot kívánok! – mondtam túlzott kedvességgel.

Laura csak bólintott, de láttam rajta az idegességet. Egy idősebb nő mögöttem türelmetlenül dobolt az ujjával.

– Elnézést, de sietek a buszhoz – szólt oda nekem.

– Én is sietnék, ha tudnék – feleltem halkan, de Laura hallotta. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Mintha valami megrezdült volna benne.

A bosszúm azonban nem hozott megnyugvást. Hazafelé menet furcsa ürességet éreztem. „Ez most tényleg jobb lett?” – kérdeztem magamtól.

A következő héten újra találkoztunk. Ezúttal Laura szemében fáradtság ült. Amikor rám nézett, halkan megszólalt:

– Ne haragudjon a múltkoriért… Nagyon nehéz napom volt.

Meglepődtem. Nem számítottam bocsánatkérésre.

– Tudja, nekem is vannak rossz napjaim – mondtam végül. – De attól még nem kell egymást bántanunk.

Laura elmosolyodott. – Igaza van. Néha csak túl sok minden összejön… Otthon beteg az anyukám, és néha úgy érzem, mindjárt összeroppanok.

A szavai megütöttek. Eszembe jutottak a saját nehézségeim: az özvegység magánya, a fiam külföldi élete, a hétköznapi küzdelmek. Hirtelen már nem tűnt olyan fontosnak az a tojásos incidens.

Ettől kezdve gyakrabban beszélgettünk. Megtudtam Lauráról, hogy huszonhárom éves, egyedül gondoskodik az édesanyjáról, és esténként főiskolára jár. Néha hoztam neki egy-egy házi sütit vagy egy csésze kávét. Ő pedig segített nekem cipekedni vagy elmagyarázta az önkiszolgáló kassza működését.

Egyik nap együtt ültünk le a bolt melletti padra ebédszünetben.

– Tudja, néni – kezdte Laura –, maga nélkül sokkal nehezebb lenne ez az egész. Olyan jó néha beszélgetni valakivel, aki megért.

Elmosolyodtam. – Én is így érzem. Azt hittem, bosszút kell állnom magán… De most már látom: mennyivel jobb együtt nevetni.

Azóta is gyakran találkozunk. Néha még együtt is vásárolunk. A családom először furcsállta ezt a barátságot: „Mit keresel egy ilyen fiatal lánnyal?” – kérdezte a lányom. De én csak mosolyogtam.

Mert rájöttem: mindenki cipel valamit. És néha elég egy kis figyelem vagy kedvesség ahhoz, hogy ledőljenek a falak.

Most már csak azt kérdezem magamtól: vajon hány barátságot szalasztottunk el az életben csak azért, mert túl büszkék voltunk megbocsátani? Önök mit gondolnak: tényleg megéri haragot tartani?