Önvisszatérés: Hogyan lett a hűtlenségből teljes bukás – Egy magyar család története

– Gergő, most azonnal nézz a szemembe! – harsant apám hangja, ahogy becsapta mögöttem a bejárati ajtót. A konyhaasztalnál ült, előtte egy borospohár, mellette anyám, aki csak némán törölgette a kezét a konyharuhába. A levegőben feszültség vibrált, mintha vihar készülődne.

– Mi történt már megint? – kérdeztem kelletlenül, de közben éreztem, hogy valami végzetes következik.

– Tudom, mit tettél. Tudom, hogy megcsaltad Petrát. És azt is tudom, hogy nem ez volt az első alkalom – mondta apám halkan, de olyan erővel, hogy beleremegtem.

Anyám felnézett rám könnyes szemmel. – Gergő, miért? Miért teszed ezt velünk? – suttogta.

A szívem hevesen vert. Hirtelen minden múltbeli hazugságom, minden elhallgatott éjszaka, minden titkos üzenet és lopott csók egyszerre zuhant rám. Nem tudtam megszólalni.

– Nem csak magadat járatod le – folytatta apám –, hanem minket is. Az egész családot. Tudod te egyáltalán, mit jelent a becsület? Mit jelent felelősséget vállalni?

– Apa… én… – dadogtam. De nem volt mentségem.

– Elég! – csattant fel anyám. – Petra ma reggel itt volt. Sírva könyörgött, hogy mondjuk meg neki az igazat. Hogy szereted-e még egyáltalán. És én nem tudtam mit mondani neki!

A csend elviselhetetlen volt. A falióra kattogása hangosabbnak tűnt minden szónál.

Gyerekkoromban azt hittem, hogy nálunk minden rendben van. Egy átlagos magyar család vagyunk: panelházban nőttem fel Zuglóban, apám villanyszerelő volt, anyám könyvelő egy kis cégnél. Mindig azt mondták: „Becsüld meg azt, amid van!” De én sosem tudtam megelégedni azzal, ami jutott. Mindig többre vágytam: több figyelemre, több élményre, több szabadságra.

Petra volt az első lány, akit igazán szerettem – vagy legalábbis azt hittem. Együtt jártunk gimibe, majd főiskolára is követtek egymást. Ő mindig mellettem állt: amikor elbukott a matek vizsgám, amikor kirúgtak az első munkahelyemről, amikor apám kórházba került szívinfarktussal. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben.

De én… én mindig menekültem a felelősség elől. Amikor Petra szóba hozta az összeköltözést vagy a gyereket, mindig találtam kifogást: „Most nem alkalmas”, „Előbb karriert akarok”, „Nem vagyok még kész”.

Aztán jött Dóri. Egy céges bulin ismertem meg – barna haja volt és olyan nevetése, ami mindent betöltött. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy baj lesz belőle. De nem álltam ellen. Két hónapig tartott a viszonyunk – titokban találkoztunk egy zuglói albérletben. Azt hittem, senki sem tudja meg.

De a titkok sosem maradnak örökké titkok. Egy este Dóri üzenete megjelent a telefonom képernyőjén – épp amikor Petra mellettem ült a kanapén. „Hiányzol ma este is…” Ennyi kellett csak.

Petra zokogva rohant ki a lakásból. Próbáltam utána menni, de nem engedett be többé az ajtón.

Most itt álltam apámék konyhájában, és először éreztem igazán: elveszítettem mindent.

– Mit akarsz most csinálni? – kérdezte apám keményen.

– Nem tudom… – suttogtam.

– Akkor ideje eldönteni! – vágott közbe anyám. – Nem maradhatsz itt örökké! Felnőtt férfi vagy már! Vállalj felelősséget!

Aznap este egyedül maradtam a régi gyerekszobámban. A falakon még ott voltak a régi focis poszterek és az érettségi tablóképeim. De már semmi sem volt ugyanaz.

Napokig nem mentem ki a lakásból. Petra nem válaszolt az üzeneteimre. Dóri is eltűnt – később hallottam vissza közös ismerősöktől, hogy új barátja van.

Apám egyre többször jött be hozzám esténként.

– Gergő… én is hibáztam sokat fiatalon – mondta egyszer halkan. – De sosem hagytam cserben azt, aki bízott bennem.

– Sajnálom… – suttogtam.

– A sajnálat kevés lesz most már.

Anyám is próbált segíteni: főzött rám, mosott rám, de láttam rajta a csalódottságot és a fáradtságot.

Egyik este váratlanul becsöngettek hozzánk. Petra állt az ajtóban – karikás szemekkel, összeszorított szájjal.

– Beszélni akarok veled – mondta hidegen.

Leültünk egymással szemben a nappaliban.

– Miért? – kérdezte egyszerűen.

– Nem tudom… Féltem attól, hogy elveszítelek… de mégis megtettem…

– Szerettél valaha? Vagy csak megszoktad, hogy ott vagyok?

Nem tudtam válaszolni.

– Tudod mit? – folytatta Petra remegő hangon. – Évekig vártam rád. Mindig azt hittem, majd változol. De te csak magaddal törődtél. Most már elég volt.

Felállt és elment. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam őt.

A következő hetekben minden széthullott körülöttem: elvesztettem a munkámat is (a főnököm szerint „nem vagyok megbízható”), barátaim elfordultak tőlem („Nem akarunk belekeveredni”), sőt még a húgom is csak annyit mondott: „Gergő, te tényleg mindent elrontasz!”

Egyedül maradtam egy panelház tizedik emeletén – harmincévesen újra ott tartottam, mint tizennyolc évesen: semmi célom nem volt.

Apám végül ultimátumot adott:

– Vagy összeszeded magad és keresel munkát, vagy el kell költöznöd innen!

Kénytelen voltam elvállalni egy raktárosi állást egy nagyáruházban – éjszakai műszakban pakoltam árut minimálbérért. Minden este fáradtan estem haza; néha sírtam is dühömben és szégyenemben.

Egy nap anyám bejött hozzám munka után:

– Gergő… kaptunk egy levelet ügyvédtől. Nagybátyád meghalt vidéken… rád hagyta a házát és egy kis földet Szolnok mellett.

Ez lehetett volna az újrakezdés lehetősége… de én már nem hittem magamban.

Apám azonban másnap reggel letette elém a kulcsokat:

– Menj le vidékre! Próbáld meg újra! Mutasd meg magadnak és nekünk is, hogy képes vagy változni!

Fél év telt el Szolnok mellett egy kis faluban. Először utáltam mindent: a csendet, az ismeretlen embereket, a magányt. De lassan elkezdtem dolgozni: kertet műveltem, házat javítottam… és először éreztem azt is, hogy talán még lehet belőlem valaki.

Egy nap levelet kaptam Petrától: „Remélem boldogabb vagy most… Én már továbbléptem.” Fájt olvasni – de tudtam: ezt én okoztam magamnak.

Most harminckét éves vagyok; még mindig egyedül élek ugyanabban a házban Szolnok mellett. Néha visszagondolok arra az estére apámék konyhájában… Vajon ha akkor másképp döntök? Ha őszinte lettem volna? Ha megbecsülöm azt, aki szeretett?

Talán sosem lesz válasz ezekre a kérdésekre…

De ti mit gondoltok? Lehet-e valódi visszaút onnan, ahol már mindenki hátat fordított nekünk? Meg lehet bocsátani annak, aki mindent elrontott?