Egy véletlen találkozás: Hogyan változtatta meg egy idegen a lányom sorsát?
– Anya, miért nem tudok úgy futni, mint a többiek? – kérdezte Zsófi, miközben a játszótér szélén ültünk, és nézte, ahogy a többi gyerek kergetőzik a homokban. A hangja halk volt, de minden szója mintha kést döfött volna a szívembe. A lába már hetek óta fájt, és hiába jártuk végig a kerületi rendelőket, mindenhol csak azt mondták: „Majd kinövi.”
A férjem, Gábor, egyre ingerültebb lett. – Nem lehet, hogy minden rendben van! – csattant fel egy este, amikor már harmadszor próbáltam elaltatni Zsófit, aki sírva kapaszkodott belém. – Miért nem csinálnak valami rendes vizsgálatot? Miért kell mindig mindent magunknak intézni ebben az országban?
Én csak ültem az ágy szélén, és néztem a kislányomat. A haja összekócolódott a párnán, az arca sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák. Az anyósom, Ilona néni is beleszólt: – Régen ilyen bajokat egy jó asszony egy csésze kamillateával megoldott. Ti fiatalok mindent túlkomplikáltok.
De én tudtam, hogy ez nem csak egy kis fáradtság. Zsófi egyre kevesebbet evett, éjszakánként felriadt, és néha mintha láza is lett volna. Az orvosok vérképet néztek, ultrahangot csináltak – minden negatív. Egyik nap az egyik orvos félrehívott: – Anyuka, lehet, hogy pszichés eredetű. Talán túl sokat aggódik a gyerek.
Hazafelé a villamoson Zsófi az ölemben aludt el. A Deák téren szálltunk le, amikor egy idős asszony lépett oda hozzám. Szürke kendő volt a fején, kezében fonott kosár. – Ne haragudjon, hogy megszólítom – mondta halkan –, de látom, hogy baj van a kislánnyal. Nem haragszik meg, ha adok egy tanácsot?
Először csak legyintettem volna – hányan próbáltak már okosakat mondani! De valami volt az asszony tekintetében: melegség, együttérzés. – Próbáljon meg eljönni hozzám holnap délután. Nem kérek pénzt. Csak hozzon egy kis mézet és három tojást.
Otthon Gábor dühösen fogadott: – Már megint valami kuruzsló? Elhiszed te ezt? Mi lesz, ha valami baja lesz Zsófinak?
– És ha tényleg segíthet? – kérdeztem vissza kétségbeesetten. – Nézd rá! Nem bírom tovább nézni ezt a szenvedést.
Végül másnap délután elindultam Zsófival az idős asszonyhoz, akit Marikának hívtak. Egy régi bérház földszintjén lakott, ahol a folyosón muskátlik sorakoztak. Bent levendulaillat és régi bútorok fogadtak.
– Üljetek le – mondta Marika néni kedvesen. – Tudja, én nem vagyok orvos. De néha az emberi lélek többet tud gyógyítani, mint bármilyen gyógyszer.
A tojásokat egy tálba törte, mézet kevert hozzájuk, majd Zsófi homlokára tette a kezét és halkan mormolt valamit. Közben mesélt: – Az én fiam is beteg volt egyszer. Az orvosok lemondtak róla. De nem adtam fel.
Zsófi először félt, de aztán elmosolyodott Marika nénire. A kezelés után mintha könnyebb lett volna a légkör. Hazafelé menet először hallottam hetek óta nevetni.
Otthon Gábor hitetlenkedve fogadott: – Most már tényleg elment az eszed! Ha valami baja lesz…
De Zsófi másnap reggel először evett rendesen. A lába kevésbé fájt. Egy hét múlva már újra játszott a többiekkel.
Az anyósom diadalmasan jelentette ki: – Látod? Néha csak hinni kell az emberekben.
De én tudtam: ez nem csak hit kérdése volt. Ez kétségbeesésből fakadt bátorság volt – hogy szembe mertem menni mindazzal, amit tanultam, amit elvártak tőlem.
A családban azonban nem múlt el nyomtalanul az eset. Gábor hónapokig neheztelt rám: – Mi lesz legközelebb? Ha komolyabb baj lesz? Akkor is majd tojással és mézzel próbálkozol?
Én pedig minden este Zsófi ágya mellett ülve gondolkodtam: vajon tényleg csoda történt? Vagy csak annyi kellett volna mindig is: odafigyelés, törődés és egy idegen jósága?
Most már felnőtt Zsófi. Néha együtt sétálunk el a Deák tér mellett, ahol minden kezdődött. Mindig eszembe jut Marika néni mosolya és az a pillanat, amikor először mertem remélni.
Vajon hányan vannak még ma Magyarországon olyan anyák, akik ugyanígy bolyonganak az egészségügy útvesztőjében? Hányan mernek hinni abban, hogy néha egy idegen képes többet adni, mint száz orvos együtt?