A bizalom romjai – Egy vidéki plébános vallomása

– Nem igaz, hogy ezt tetted, Márton! – csattant fel polgármester úr, László bácsi hangja visszhangzott a parókia hűvös folyosóján. A szavaiban több volt a vád, mint amennyit valaha is érdemeltem volna. Ott álltam előtte, remegő kézzel, a reverendám ujját gyűrögetve, miközben a templom harangja éppen delet ütött.

A szívem hevesen vert. Mindenki tudta, hogy én vagyok az új pap a faluban, akit a püspök küldött ide, hogy új életet leheljen a közösségbe. Az első hónapokban mindenki szeretettel fogadott: Marika néni friss pogácsát hozott, Gábor bácsi a kertjéből adott almát. Még László bácsi is gyakran megállt velem beszélgetni a templomkertben.

De most… Most minden megváltozott. Egyetlen pillanat alatt.

Az egész azzal kezdődött, hogy vasárnap mise után odamentem Julihoz, a polgármester unokájához. Juli tizennyolc éves, okos lány, aki mindig segít az oltárnál. Aznap különösen szomorúnak tűnt. Megérintettem a vállát, és azt mondtam neki: „Ha bármiben segíthetek, szólj bátran.” Csak ennyi volt. Egy atyai gesztus.

De valaki látta – vagy inkább félreértette – ezt a mozdulatot. Mire délután lett, már az egész falu arról suttogott, hogy Márton atya „túl közel került” Julihoz. A szóbeszéd gyorsabban terjedt, mint a nyári vihar. Mire este lett, László bácsi már dörömbölt a parókia ajtaján.

– Mit gondolsz, mit fognak mondani az emberek? – kérdezte dühösen.
– Én csak segíteni akartam… – próbáltam magyarázni.
– Segíteni? Egy papnak tudnia kell, hol a határ! – vágott közbe.

A szavak úgy csaptak arcomba, mint a jeges eső. Azt hittem, ismernek engem. Azt hittem, elég tiszta az életem ahhoz, hogy ne kelljen magyarázkodnom. De tévedtem.

Aznap este nem tudtam aludni. Hallottam az ablak alatt összesúgó embereket. „Láttad, mit csinált?” „Nem gondoltam volna…” „A papok már csak ilyenek…”

Másnap reggel Juli anyja, Zsuzsa néni jött el hozzám.
– Márton atya, kérem… Nem akarom, hogy baj legyen. Tudom, hogy maga jó ember… de most mindenki ránk mutogat.
– Zsuzsa néni, esküszöm az Istenre, semmi rosszat nem tettem!
– Tudom én… de most már mindegy. A szóbeszéd erősebb mindennél.

A templomban egyre kevesebben jelentek meg. Az asszonyok elfordították a fejüket, amikor végigmentem az utcán. A gyerekek abbahagyták a játékot, ha megláttak. Úgy éreztem magam, mint egy bűnös – pedig csak segíteni akartam.

Egyik este elmentem László bácsihoz. Ott ült a verandán, mellette egy üveg pálinka.
– László bácsi… beszélhetnénk?
– Minek? Már mindent tudok.
– De hát nem igaz! Kérem…
– Nézd fiam – sóhajtott –, én is voltam fiatal. Tudom, milyen nehéz néha ellenállni…
– Nem történt semmi! – kiáltottam kétségbeesetten.
– Lehet… De ezt már senki nem hiszi el.

Hazafelé menet sírtam. Igen, egy pap is tud sírni. Az emberi gonoszság és előítélet ellen nincs ima, ami védelmet adna.

A következő vasárnapon üres padsorok előtt mondtam el a misét. Csak Marika néni maradt végig – ő megszorította a kezemet utána.
– Ne add fel, fiam! Az igazság mindig kiderül.
De én már nem hittem ebben.

A püspök levelet írt: „Kedves Márton atya! A helyzet súlyosságára való tekintettel kérem, fontolja meg az áthelyezést.”

Elmentem Julihoz is. Ő sírva borult rám:
– Bocsáss meg! Nem akartam bajt okozni…
– Nem te tehetsz róla – mondtam halkan –, hanem azok, akik nem mernek kérdezni, csak ítélkeznek.

Az utolsó estén becsomagoltam kevés holmimat. A templom kulcsát letettem az oltárra. Végignéztem a falakon: mennyi öröm és mennyi fájdalom fér meg egy helyen!

Ahogy kiléptem a sötét utcára, csak egy kérdés visszhangzott bennem:

„Miért olyan törékeny a bizalom? Miért elég egyetlen szó ahhoz, hogy mindent elveszítsünk?”

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani annak a közösségnek, amelyik hátat fordít egy ártatlan embernek?