Az a születésnap, ami mindent megváltoztatott

– Apa, kérlek, ne most – suttogta anyám, miközben a torta gyertyái még pislákoltak az asztalon. A családi ebédlőben fojtogató csend lett úrrá, csak a nagymama szipogása hallatszott a sarokból. Apám arca kőkemény volt, mintha már rég eldöntötte volna, amit mondani készült.

– Sajnálom, Éva, de nem tudom tovább csinálni – mondta halkan, de határozottan. – Holnaptól elköltözöm.

A villák megálltak a levegőben, a húgom, Zsófi szeme könnybe lábadt. Én csak ültem ott, bénultan, és próbáltam felfogni, hogy most tényleg vége mindennek. Az egész addigi életem egy pillanat alatt omlott össze.

Anyám összeszedte magát annyira, hogy ne omoljon össze a gyerekek előtt. – László, legalább adj nekünk egy évet. Egy évet! – könyörgött. – A gyerekek miatt…

Apám nem nézett ránk. – Egy év – bólintott végül kelletlenül. – De ne várjatok csodát.

Aznap este nem aludtam. Hallottam anyám halk sírását a fal túloldaláról. Zsófi bejött hozzám pizsamában, és csak annyit mondott: – Miért velünk történik ez?

Nem tudtam válaszolni. Az iskolában másnap mindenki észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben. A legjobb barátom, Gergő próbált viccelődni, de én csak bámultam ki az ablakon.

Otthon minden megváltozott. Apám ugyan még ott lakott, de mintha már nem is lett volna velünk. Reggelente korábban ment el dolgozni, este később jött haza. Anyám mindent megtett, hogy fenntartsa a látszatot: főzött, mosott, takarított, de a mosolya már sosem volt igazi.

Egyik este hallottam őket veszekedni a konyhában:

– Nem értem, miért nem lehetett ezt normálisan megbeszélni! – csattant fel anyám.
– Éva, én már évek óta nem érzem jól magam ebben a házasságban! – vágott vissza apám.
– És mi lesz velünk? A gyerekekkel?
– Majd felnőnek. Megértik.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hogy lehet ilyen könnyen lemondani rólunk?

Az év telt-múlt. Anyám próbált újra közelebb kerülni apámhoz: közös vacsorák, kirándulások a Velencei-tóhoz, de apám mindig távol maradt. Egyre többet telefonált titokban, és egyre gyakrabban jött haza idegen parfümillattal a ruháján.

Zsófi bezárkózott: órákig hallgatta ugyanazt a dalt a szobájában és rajzolt sötét képeket. Én pedig próbáltam megfelelni mindenkinek: jó jegyeket hozni haza, segíteni anyának a házimunkában, de belül egyre jobban szétestem.

Egy nap apám bejelentette: – Találtam egy albérletet Zuglóban. Jövő héten költözöm.

Anyám csak bólintott. Nem sírt már. Elfáradt.

Az utolsó közös vacsoránk csendben telt. Apám csak annyit mondott: – Sajnálom.

Amikor elment, Zsófi zokogva borult anyánk ölébe. Én csak ültem az ablakban és néztem az üres utcát.

Az első hónapok pokoliak voltak. Anyám depresszióba zuhant; alig evett, sokat sírt titokban. Zsófi iskolai teljesítménye romlani kezdett. Én pedig dühös lettem mindenkire: apára, anyára, magamra is.

Egy este anyám leült mellém:
– Tudod, fiam… néha az emberek egyszerűen nem tudnak együtt maradni. Nem a te hibád.
– De miért nem harcolt értünk? – kérdeztem keserűen.
– Harcoltam… de néha ez sem elég.

Apámmal ritkán találkoztunk ezután. Amikor mégis eljött értünk hétvégén, kínos csend ült közöttünk az autóban. Próbált beszélgetni:
– Hogy megy az iskola?
– Jól – feleltem röviden.
– És focizol még?
– Már nem nagyon van kedvem.

Ő csak bólintott és bekapcsolta a rádiót.

Az érettségi évében kezdtem el igazán megérteni: apám sem volt boldog már régóta. Talán sosem volt igazán az. Anyám viszont lassan újra erőre kapott: elkezdett festeni járni egy művelődési házba, új barátokat szerzett.

Zsófi is megtalálta magát: pszichológushoz kezdett járni és lassan visszatért belé az élet.

Évek teltek el azóta. Apám új családot alapított; van egy kisöcsém is már tőle. Anyámmal és Zsófival összetartunk – megtanultuk egymást támogatni minden helyzetben.

Néha mégis eszembe jut az a születésnap: vajon máshogy alakult volna minden, ha apám marad? Vagy csak tovább húztuk volna az elkerülhetetlent?

Ti mit gondoltok? Van olyan pont egy családban, amikor már tényleg nincs visszaút? Vagy mindig érdemes harcolni egymásért?