A fiúk hallgatása – Egy magyar anya vallomása

– Miért nem hívsz fel soha, Gergő? – kérdeztem halkan, miközben a telefonban csak a vonal zúgását hallottam. A fiam sóhajtott, aztán valami mormogást hallottam, de már nem is tudtam eldönteni, hogy nekem szólt-e vagy csak magának. Aztán letette.

Ott ültem a konyhaasztalnál, a régi viaszosvászon terítőn morzsák, az ablakon túl szürke novemberi délután. A ház üres volt, csak a falióra kattogott. Eszter, a kisebbik lányom, hetente jön, hoz kenyeret, tejet, néha süteményt is. Zsuzsa, a nagyobbik, minden vasárnap rám ír Messengeren: „Anya, hogy vagy?” De a fiaim… Gergő, András és Balázs… mintha elnyelte volna őket a föld.

Pedig mindent megtettem értük. Egyedül maradtam velük, amikor az apjuk, Laci, meghalt tüdőrákban. Akkor Gergő volt tizennégy, András tizenkettő, Balázs tíz. A lányok még kisebbek. Éjjelente sírtam a fürdőszobában, hogy ne hallják. Reggelente erősnek mutattam magam: „Nem baj gyerekek, együtt mindent kibírunk!” – mondtam nekik újra meg újra.

Aztán jöttek a kamaszévek. Gergő dühös lett mindenre: rám, az iskolára, az egész világra. András bezárkózott a szobájába, órákig hallgatta a zenét fejhallgatóval. Balázs meg csak csendben figyelt mindent, mintha már akkor is tudta volna, hogy jobb nem szólni semmit.

Egyik este Gergő becsapta maga mögött az ajtót. – Elegem van ebből az egészből! – kiabálta. – Nem vagyok az apám! Nem akarok úgy élni! – És elrohant. Utána mentem az utcára pizsamában, zokniban a sárban. A szomszédok néztek az ablakból. Végül hajnalban jött haza. Nem beszéltünk róla többet.

Az évek teltek. Dolgoztam a helyi varrodában, néha takarítottam is mellé. A lányok segítettek otthon: főztek, mostak, tanultak velem együtt. A fiúk viszont egyre inkább eltávolodtak. Gergő elment Pestre egyetemre, aztán ott is maradt. András Németországba költözött egy lánnyal. Balázs Szegeden lett informatikus. Karácsonykor néha hazajöttek – de mindig siettek vissza.

Egy karácsony este Gergő és András összevesztek valamin – talán azon, ki örökli majd apjuk óráját. Kiabáltak egymással a nappaliban. Próbáltam békíteni őket: – Fiúk, ne veszekedjetek már! – De rám se néztek.

Aztán egyszer csak nem jöttek többet együtt haza. Mindig külön-külön jelentkeztek be: „Anya, most nem érek rá”, „Majd jövő hónapban”, „Sok a munka”.

A lányok maradtak mellettem. Eszter minden reggel felhív: „Anya, megittad a gyógyszert?” Zsuzsa elintézi az orvost, segít az interneten ügyeket intézni. De a fiaim… Mintha nem is lennének már.

Egyszer Eszter megkérdezte: – Anya, miért nem beszélsz velük? Miért nem mondod el nekik, hogy hiányoznak?

– Mit mondjak? – kérdeztem vissza. – Hogy fáj? Hogy haragszom rájuk? Hogy félek attól, hogy egyszer meghalok úgy, hogy nem is tudják?

Eszter csak megölelt.

Egyik este Balázs felhívott. Ritka alkalom volt ez. – Szia anya – mondta halkan. – Csak azt akartam mondani… hogy… köszönöm mindent.

Megállt bennem az ütő. – Mi történt? – kérdeztem aggódva.

– Semmi… csak… mostanában sokat gondolok apára… meg rád is…

Hallgattunk.

– Szeretnék hazamenni hétvégén – mondta végül.

Aznap este sírtam örömömben és félelmemben is. Vajon mit mondjak majd neki? Hogy ne érezze bűntudatnak azt a szeretetet, amit adni próbál?

A hétvégén Balázs tényleg hazajött. Leültünk teázni a konyhában.

– Anya… tudom, hogy nem voltam jó fiú…

– Ne mondj ilyet! – vágtam rá gyorsan.

– De igen… mindig azt éreztem, hogy nekem kell erősnek lennem… hogy nem mutathatom ki…

– Mit? – kérdeztem halkan.

– Hogy félek… hogy hiányzik apa… hogy hiányzol te is…

Megfogtam a kezét.

– Én is félek néha – mondtam neki őszintén először évek óta.

Azóta Balázs gyakrabban hív. De Gergő és András továbbra is hallgatnak.

Most itt ülök újra az asztalnál. A falióra kattogása lassan összefolyik a gondolataimmal.

Vajon hol rontottam el? Lehet még hidat építeni a csend fölé? Vagy vannak szavak, amiket már sosem mondunk ki egymásnak?