Két tűz között – Egy magyar asszony vallomása a családi elvárások súlya alatt
– Nem érdekel, Zsuzsa, hogy mit gondolsz! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalra csapta a kezét. – A családnak együtt kell lennie! Gábor az én fiam, és most, hogy beteg vagyok, kötelessége visszajönni a faluba!
A szívem hevesen vert. A konyhában terjengő húsleves illata összekeveredett a feszültséggel. Gábor némán ült mellettem, tekintetét a padlóra szegezte. A gyerekek az előszobában játszottak, mit sem sejtve arról, hogy az életük éppen most fordulhat fel fenekestül.
– Ilona néni, mi itt építettük fel az életünket – próbáltam halkan, de határozottan válaszolni. – A gyerekek iskolába járnak, nekem itt van a munkám…
– Munkád? – vágott közbe gúnyosan. – Egy könyvtárban ücsörögsz egész nap! Az nem munka! Az igazi munka az, amit a földeken végzünk! A gyerekeknek pedig jobb lenne vidéken, egészséges levegőn.
Gábor végre megszólalt: – Anya, Zsuzsának igaza van. Nem lehet csak úgy mindent itt hagyni…
Ilona néni szeme könnybe lábadt. – Hát ennyit értem nektek? Egyedül maradok? A ház is üres lesz? Apád is így hagyott itt…
A bűntudat lassan marta szét a lelkemet. Tudtam, hogy Ilona néni tényleg beteg, de azt is tudtam, hogy mindig is szerette irányítani Gábort. A férjem sosem tudott nemet mondani neki. Én pedig mindig próbáltam közvetíteni közöttük, de most úgy éreztem, lassan elfogy körülöttem a levegő.
Aznap este Gábor csendben ült az ágy szélén.
– Mit tegyünk, Zsuzsa? – kérdezte halkan. – Nem akarom megbántani anyámat… de nem akarom elveszíteni téged sem.
– És én? – suttogtam. – Én hol vagyok ebben az egészben?
Gábor rám nézett, de nem válaszolt. Csak bámult maga elé.
Az éjszaka közepén felriadtam egy rémálomból: azt álmodtam, hogy visszaköltözünk a faluba, és minden nap ugyanazt a veszekedést hallgatom Ilona nénivel. A gyerekek sírnak, Gábor pedig egyre távolabb kerül tőlem.
Másnap reggel Ilona néni már csomagolt. – Ha nem jöttök velem, akkor egyedül megyek vissza! – jelentette ki drámaian.
A gyerekek értetlenül néztek rám: – Anya, miért sír a nagyi?
– Semmi baj, kicsim – hazudtam könnyes mosollyal.
A következő napokban Gábor egyre zárkózottabb lett. Alig beszélt hozzám. Éreztem, hogy valami megtört benne. Egy este aztán kibukott belőle:
– Zsuzsa, lehet, hogy tényleg vissza kellene mennünk. Anyám már nem fiatal…
– És mi lesz velünk? – kérdeztem kétségbeesetten. – A gyerekek barátai? Az én munkám? A mi életünk?
– Nem tudom… – suttogta.
Egy hét múlva Ilona néni kórházba került. Gábor azonnal rohant hozzá vidékre. Én maradtam a gyerekekkel Budapesten. Az üres lakásban ülve azon gondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak szeretném végre én is számítani valamit ebben a családban?
A barátnőm, Erika próbált lelket önteni belém:
– Zsuzsa, nem te vagy a rossz! Mindenki csak húz maga felé… De ha mindig másoknak akarsz megfelelni, egyszer csak eltűnsz önmagad elől.
De hogyan mondjam ezt el Gábornak? Hogyan mondjam el Ilona néninek?
Amikor Gábor visszajött a kórházból, fáradt volt és megtört.
– Anyám jobban van – mondta halkan. – De azt mondta, ha nem költözünk vissza hozzá, kitagad minket.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy most kell döntenem.
Aznap este leültettem Gábort.
– Szeretlek téged és tisztelem anyádat is. De nem áldozhatom fel mindannyiunk életét csak azért, mert ő ezt várja el tőlünk. Ha visszaköltözöl hozzá, én itt maradok a gyerekekkel.
Gábor sokáig hallgatott. Aztán csak ennyit mondott:
– Nem tudom, mit tegyek…
Azóta hetek teltek el. Minden nap újabb harc önmagammal és a családdal. Néha úgy érzem, összeroppanok a nyomás alatt. Néha viszont büszke vagyok magamra, mert végre kiállok azért, ami nekem is fontos.
De vajon meddig lehet két tűz között élni anélkül, hogy valaki végleg megégne?
Vajon tényleg önző vagyok… vagy csak ember?