A nagypapa emléke: Hogyan adott új értelmet az unoka a nagymama életének
– Nem bírom tovább! – csattant fel anyám hangja a telefonban, miközben az ablak előtt álltam, és néztem, ahogy a tavaszi eső áztatja a panelházak közötti játszóteret. – Laci nélkül minden olyan üres…
A szívem összeszorult. Apám halála óta anyám, Ilona, mintha elveszítette volna önmagát. A temetés után még tartotta magát – főzött, kertészkedett, panaszkodott a szomszédokra –, de mostanra csak ült a régi fotelban, nézte a tévét, és egyre gyakrabban mondta: „Nincs már miért felkelni reggel.”
– Anyu, ne beszélj így! – próbáltam nyugtatni. – Hétvégén lemegyünk hozzád Marcival. Sütök almás pitét is, amit szeretsz.
– Ne fáradj, Zsuzsa – sóhajtott. – Úgysem eszem semmit.
Letettem a telefont, és csak álltam ott bénultan. A férjem, Gábor, épp a konyhában pakolta el a vacsora maradékát.
– Megint sírt? – kérdezte halkan.
– Igen. Nem tudom, mit csináljak…
– Talán jót tenne neki egy kis társaság. Marci ott maradhatna nála pár napot. Legalább ő is kiszakadna ebből az örök online világból.
Marci, a tizenhárom éves fiam, persze nem volt elragadtatva az ötlettől.
– De anya! Ott még wifi sincs rendesen! Mit fogok csinálni? – nyafogott.
– Segítesz nagyinak a kertben. Meg hallgatsz történeteket apáról. És… talán te is tanulsz valamit.
– Inkább tanulnék matekot…
De végül belement. Szombat reggel indultunk le vidékre. A ház előtt anyám már várt – soványabbnak tűnt, haja rendezetlenül lógott az arcába. A konyhaasztalon csak egy bögre tea állt.
– Nem kellett volna ennyi mindent hozni – mondta kelletlenül, amikor letettem a süteményes dobozt és a friss kenyeret.
– Dehogyisnem! Legalább lesz mit enni. Marci is szereti az almás pitét.
Anyám csak vállat vont. Ebéd után Marci elővette a telefonját, de hamar rájött, hogy tényleg nincs térerő. Dühösen dobta le magát a kanapéra.
– Unatkozom! – kiáltotta be a konyhába.
Anyám először csak legyintett, de aztán valami megmozdult benne.
– Gyere ki velem az udvarra! Megmutatom neked nagyapád régi szerszámait.
Marci kelletlenül követte. Az udvaron anyám elővette apám öreg gereblyéjét és egy rozsdás metszőollót.
– Tudod, ezt még Laci vette az első fizetéséből. Mindig azt mondta: „A jó szerszám fél munka.”
Marci először csak hallgatott, de ahogy anyám mesélni kezdett nagyapám tréfáiról, arról, hogyan tanította őt kertészkedni, valami megváltozott. A fiú kérdezni kezdett: milyen volt nagyapa gyerekkorában? Miért szerette annyira a kertet? Anyám arca felderült – mintha éveket fiatalodott volna.
Aznap este Marci segített vacsorát főzni. Anyám elővette apám kedvenc receptjét: paprikás krumpli kolbásszal. A konyhában nevetés csendült fel – először hónapok óta.
Másnap reggel Marci már magától ment ki az udvarra. Anyám utána sietett.
– Nagyi! Megtanítasz fűszernövényeket ültetni?
– Persze! De előbb hozz vizet a kútról! – szólt rá anyám olyan hangon, amit gyerekkoromból ismertem: szigorú, de szeretetteljes.
A hétvége végére anyám újra főzött, kertészkedett, sőt még Marcinak is adott egy régi fényképet apámról: „Őrizd meg! Hogy tudd, honnan jössz.”
Amikor vasárnap délután indultunk haza, anyám könnyes szemmel búcsúzott Marcitól.
– Ugye visszajössz még?
– Persze! Megígértem nagyapának is – mondta Marci komolyan.
Az autóban hazafelé ülve néztem a visszapillantó tükörben anyámat: integetett az udvar kapujából, arcán mosoly és könnyek egyszerre.
Otthon Gábor átölelt.
– Látod? Még nincs minden veszve.
De én tudtam: ez csak az első lépés volt. Anyámnak újra célja lett – Marcin keresztül újra kapcsolódott az élethez. És én is megtanultam valamit: néha elég egy gyerek őszinte kérdése vagy egy közös munka ahhoz, hogy visszahozzuk egymást az életbe.
Most gyakran gondolkodom: vajon hány idős ember él így közöttünk? Hányan várják hiába azt a telefonhívást vagy látogatást? És miért felejtjük el ilyen könnyen, hogy ők is egyszer voltak fiatalok, szerelmesek, tele álmokkal?
Ti mit gondoltok? Elég figyelmet fordítunk az időseinkre? Vagy csak akkor vesszük észre őket igazán, amikor már majdnem elveszítettük őket?