Láthatatlan szál: Egy barátság próbája az anyaság árnyékában

– Réka, kérlek, csak öt percet! – kiáltottam utána a lépcsőházban, miközben a babakocsit ügyetlenül tolta lefelé. A hangom visszhangzott a hideg falak között, de ő csak intett, hogy majd hív. Tudtam, hogy nem fog. Már hetek óta nem hívott vissza.

Réka volt az a lány, akivel tizenkét évesen együtt szöktünk ki a suliudvarról, akivel együtt sírtunk az első szerelmi csalódásainkon, és akivel minden nyarat a Balatonon töltöttünk. Most pedig úgy tűnt, mintha egy láthatatlan fal választana el minket egymástól. Mióta megszületett a kisfia, Bence, Réka mintha eltűnt volna. Nem csak nekem – magának is.

Az első hónapokban még próbáltam megérteni. Anyává válni nem könnyű, ezt mindenki mondja. De amikor már harmadszor mondta le a közös kávézást, és még a születésnapomon is csak egy gyors üzenetet küldött, valami eltört bennem. Egyik este aztán felhívtam.

– Réka, mi van veled? Hiányzol! – mondtam remegő hangon.
– Sajnálom, Dóri, tényleg… Csak annyira fáradt vagyok. Bence egész éjjel sír, András meg túlórázik… Nem tudom, mikor volt utoljára öt percem magamra – suttogta.

Hallottam a hangjában a kimerültséget, de valami mást is: mintha már nem is én lennék a legfontosabb ember az életében. És ez fájt. Próbáltam segíteni neki – főztem neki levest, vittem neki pelenkát, de mindig csak egy gyors „köszi” volt a válasz. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy kívülálló.

Egyik péntek este aztán elhatároztam: elmegyek hozzájuk, akár hívott, akár nem. A lakásban sötét volt, csak a tévé villódzott halkan. Réka pizsamában ült a kanapén, Bence az ölében aludt. Az arca sápadt volt és beesett.

– Dóri… – nézett rám meglepetten.
– Nem bírtam tovább otthon ülni és várni, hogy végre rám gondolj – mondtam dühösen. – Mi történt velünk?
– Nem tudom… – sóhajtott. – Néha azt érzem, mintha már nem is lennék önmagam. Csak Bence anyukája vagyok. És félek… félek, hogy elveszítem magamat… és téged is.

Leültem mellé. Hosszú percekig csak csendben ültünk. Aztán kibukott belőlem:
– Tudod, mennyire hiányzol? Az én legjobb barátnőm voltál… Most meg úgy érzem, mintha meghalt volna az a Réka, akit ismertem.

Réka szeme megtelt könnyel.
– Néha én is így érzem… De nem tudom, hogyan legyek egyszerre jó anya és jó barát is. Mindenki azt várja tőlem, hogy tökéletes legyek. Anyám szerint mindent rosszul csinálok. András szerint túl aggódom Bencét. És te… te is haragszol rám.

Megragadtam a kezét.
– Nem haragszom… csak félek, hogy örökre elveszítelek.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Réka elmesélte, mennyire magányosnak érzi magát; hogy néha sírva fakad éjszaka, amikor senki sem látja; hogy irigyli azokat az anyákat az Instagramon, akik mindig mosolyognak és tökéletesek. Elmondta azt is, hogy András egyre távolabb kerül tőle – mintha ő sem értené meg igazán.

A következő hetekben próbáltam többet segíteni neki – de nem úgy, ahogy eddig. Nem vittem több levest vagy pelenkát; inkább csak ott voltam mellette. Meghallgattam. Néha csak ültünk csendben és néztük Bencét aludni.

Egy nap Réka rám nézett:
– Dóri… köszönöm, hogy nem adtad fel velem.
– Sosem fogom – mondtam mosolyogva.

De a dolgok nem lettek könnyebbek. Egyik este Réka anyja hívott fel sírva:
– Dóri, beszélned kellene Rékával! Teljesen kimerült! Nem eszik rendesen! Félek érte!

Másnap bementem hozzájuk. Réka az ágyban feküdt, Bence sírt mellette.
– Nem bírom tovább… – suttogta.

Akkor értettem meg igazán: ez már nem csak barátság kérdése. Ez már arról szól, hogy egy nő hogyan tudja megtalálni önmagát az anyaságban – vagy elveszíti végleg.

Végül sikerült rábeszélnem Rékát, hogy kérjen segítséget: pszichológushoz mentünk együtt. Lassan-lassan újra kezdett mosolyogni; néha már eljött velem sétálni is. De tudtam: soha többé nem lesz ugyanaz a barátságunk. Valami örökre megváltozott bennünk.

Most itt ülök a régi naplóm felett és azon gondolkodom: vajon minden barátság túléli az élet nagy fordulópontjait? Vagy néha el kell engedni azt, aki már nem ugyanaz?

„Ti mit tennétek a helyemben? Harcoltok egy régi barátságért akkor is, ha már minden más lett? Vagy hagyjátok elmenni azt, akit szerettetek?”