Anyám árnyékában – Egy lány útja az önállóság felé

– Már megint anyád mondta ezt? – kérdezte Gábor halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonomat szorongattam. A hangjában nem volt harag, csak fáradtság. Tudtam, hogy igaza van, de mégis összeszorult a gyomrom.

– Ő csak segíteni akar – válaszoltam védekezően, miközben a tekintetemmel a padlót fürkésztem. Gábor sóhajtott, és elfordult. A csend szinte tapintható volt közöttünk.

Gyerekkoromban anyám, Ilona volt a mindenem. Egyedül nevelt fel engem és a húgomat, Katát, miután apánk elhagyott minket. Mindig azt mondta: „Nekünk csak egymásra számíthatunk.” Ez a mondat belém égett. Anyám erős volt, határozott és mindig tudta, mit akar. Én pedig azt hittem, hogy ha mindent úgy csinálok, ahogy ő mondja, akkor nem érhet baj.

De most, harmincévesen, már férjes asszonyként kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben. Gáborral öt éve vagyunk házasok. Szeretjük egymást, de egyre több a vita. Főleg amiatt, hogy anyám mindenbe beleszól: mit főzzek vacsorára, hogyan neveljük a gyerekeket (még nincsenek), sőt még abba is, hogy milyen színű legyen a nappali fala.

Egyik este Gábor leült mellém a kanapéra. – Zsófi, kérlek… Én szeretem anyádat, de úgy érzem, mintha hárman lennénk ebben a házasságban. Nem tudok veled beszélni anélkül, hogy ne gondolnád: vajon anyád mit szólna hozzá.

Először dühös lettem. Hogy meri ezt mondani? Hiszen anyám csak jót akar! De ahogy teltek a napok, egyre többször kaptam magam azon, hogy minden döntésemet anyám véleménye alapján hozom meg. Ha Gábor valamit javasolt, én rögtön azt kérdeztem magamtól: „Mit szólna ehhez anya?”

Egy vasárnap délután anyám átjött ebédre. Már az előszobában kritizálni kezdte Gábort:

– Miért ilyen rendetlen ez a lakás? Régen nálunk sosem volt ilyen káosz! – mondta hangosan, miközben végigmérte a cipőket.

Gábor arca elkomorult. Próbáltam viccelődni: – Ugyan már, anya, ez csak egy kis rendetlenség.

Ebéd közben anyám arról beszélt, hogy szerinte ideje lenne gyereket vállalnunk. – Harminc vagy már, Zsófi! Mire vártok még? – kérdezte élesen.

Gábor letette a villáját. – Ez nem ilyen egyszerű – mondta halkan.

Anyám rám nézett: – Ugye te is így gondolod?

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Nem tudtam válaszolni. Aznap este Gábor elment sétálni. Egyedül maradtam a gondolataimmal.

Aznap éjjel álmatlanul forgolódtam. Eszembe jutottak gyerekkorom emlékei: ahogy anyám mindig mindent jobban tudott; ahogy sosem engedte megkérdőjelezni magát; ahogy Katát rendreutasította, ha mást akart csinálni. Vajon én is ilyen lettem volna? Vajon én is ezt csinálom most Gáborral?

Másnap reggel Gábor csendesen megkérdezte:
– Szeretsz engem eléggé ahhoz, hogy néha nemet mondj anyádnak?

Ez a kérdés egész nap visszhangzott bennem. Munka közben is csak ezen járt az eszem. Délután felhívtam Katát.

– Te hogy bírod anyát? – kérdeztem tőle halkan.
– Én már rég megtanultam kizárni – nevetett fel keserűen. – De te mindig is az ő kicsi lánya voltál…

Hazafelé menet vettem egy nagy levegőt és elhatároztam: beszélek anyámmal.

Este átmentem hozzá. A konyhában ült, teát főzött.
– Mi történt? – kérdezte rögtön.
– Anya… Szeretlek, de úgy érzem, túl sok mindenbe beleszólsz az életembe…

Anyám arca megkeményedett.
– Én csak segíteni akarok! Ha nem lennék melletted, ki vigyázna rád?
– Felnőtt vagyok már… Gáborral együtt döntünk dolgokról…
– Gábor? Ő nem is tudja, mi kell neked! – csattant fel.

A szívem majd’ megszakadt. Sírtam. Ő is sírt. De nem engedett.
– Ha így gondolod… akkor csináld egyedül! – mondta végül hidegen.

Hazamentem. Gábor átölelt.
– Büszke vagyok rád – suttogta.

Azóta eltelt három hónap. Anyám nem keresett. Néha hiányzik. Néha dühös vagyok rá. De most először érzem azt, hogy tényleg saját döntéseket hozok. Gáborral közelebb kerültünk egymáshoz. Katával is többet beszélgetek.

De néha még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben határt húzunk vele szemben? És vajon egyszer majd megbocsát nekem anyám?