A döntés: Falu vagy család? Egy magyar nő története az elárult álmokról és az újrakezdésről

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – A hangom remegett, ahogy a poharamat szorongattam az ünnepi asztalnál. A terem tele volt nevetéssel, csilingelő poharakkal, a mennyezetről lógó lampionok alatt mindenki boldognak tűnt. Csak én ültem ott, mintha egyedül lennék a világon.

Gábor rám sem nézett, csak tovább mosolygott az anyjára, Ilonára, aki épp most bontotta ki a díszes borítékot. A borítékban ott volt minden reményem: a közös megtakarításunk papírjai, amiket két évig gyűjtöttünk, hogy végre saját lakásunk legyen Budapesten. Most Ilona kezében voltak – ajándékba kapta őket a hatvanadik születésnapjára.

– Ez most komoly? – suttogtam magam elé, de senki nem hallotta. A lányom, Zsófi, épp a tortát várta izgatottan, semmit sem sejtett. Az asztal másik végén Gábor nővére, Ágnes már gratulált az anyjuknak:

– Anyu, ez csodálatos! Most már tényleg lesz hová kijárni hétvégente! – mondta, és mindenki tapsolt.

Én csak ültem, mint akit fejbe vertek. Aznap reggel még azt hittem, hogy minden rendben van. Hogy Gábor csak elfelejtette átutalni a pénzt a lakásfoglalóra. Hogy talán valami félreértés történt. De amikor rákérdeztem, csak annyit mondott:

– Majd megbeszéljük este.

Most már tudtam: nem volt mit megbeszélni. Eldöntötte helyettem is.

A vacsora után kimentem a kertbe. A júniusi este párás volt és meleg, a falu szélén már csak tücskök ciripeltek. Hallottam, ahogy bent Gábor nevetve mesél valamit az anyjának. Aztán utánam jött.

– Ne csinálj jelenetet – szólt halkan. – Anyámnak szüksége van erre a házra. Megérdemli. Mi majd összeszedjük újra a pénzt.

– Mi? – fordultam felé. – Két évig dolgoztam éjszakánként, hogy Zsófinak legyen saját szobája! Te meg egy mozdulattal mindent odaadsz az anyádnak? És még azt várod, hogy örüljek?

– Nem érted – sóhajtott. – Ez család. Anyám egész életében értünk dolgozott. Most mi is adunk neki valamit vissza.

– És mi lesz velünk? Velem? Zsófival?

– Majd megoldjuk…

Nem szóltam többet. Csak bementem a házba, összepakoltam Zsófi holmiját és felhívtam apámat:

– Apa, hazamegyünk ma éjjel. Nem bírom tovább.

Aznap éjjel Zsófi mellett feküdtem a gyerekkori szobámban. Hallgattam az apám horkolását a másik szobában, anyám halk lépteit a konyhában. Sírtam csendben, hogy Zsófi ne hallja.

Másnap reggel Gábor hívott:

– Nem gondolod komolyan ezt az egészet! Csak egy ház! Majd lesz másik lakás!

– Nem csak egy ház – mondtam halkan. – Hanem minden álmunk. És te eldöntötted helyettem is.

A következő hetekben mindenki próbált rábeszélni: anyám szerint túl szigorú vagyok; apám csak annyit mondott: „Fiam, ha egyszer egy férfi nem áll ki melletted… gondold meg jól.”

Ilona is felhívott:

– Kislányom, ne legyél már ilyen önző! Egy asszony dolga alkalmazkodni! Nekem is mennyi mindent kellett lenyelnem apád mellett…

– Épp ezért nem akarom ugyanazt az életet élni – vágtam vissza.

A faluban mindenki tudta már: „A városi lány megsértődött.” A boltban összesúgtak mögöttem:

– Bezzeg régen nem volt ilyen! Egy asszony tudta hol a helye!

Csak Zsófi ölelése adott erőt. Amikor este mellém bújt:

– Anya, ugye egyszer lesz saját szobám?

– Igen, kicsim – ígértem neki könnyeimmel küszködve –, mindent újrakezdünk.

A válás gyorsan ment. Gábor végül beletörődött, bár az anyja még hónapokig próbált visszahúzni:

– Senkinek sem kell majd egy elvált nő gyerekkel! Gondold meg!

De én már eldöntöttem: inkább egyedül, mint megalázva.

Az első hónapok nehezek voltak. Albérletben laktunk Zuglóban; Zsófi új iskolába került. Minden fillért meg kellett néznem: hétvégén piacra jártam főzni valóért; esténként takarítottam irodákat is, hogy kijöjjünk valahogy.

Egy este Zsófi odajött hozzám:

– Anya, te mindig ilyen erős voltál?

– Nem tudom – mosolyodtam el fáradtan –, de most muszáj vagyok.

Aztán lassan minden kezdett helyrerázódni. Egy régi barátnőm segített munkát találni egy könyvesboltban; Zsófi megszerette az új iskolát; én pedig először éreztem azt: nem kell senkinek megfelelnem.

Gábor néha meglátogatja Zsófit hétvégente. Mindig hoz valami ajándékot – csokit vagy plüssállatot –, de sosem marad sokáig. Egyszer megkérdeztem tőle:

– Boldog vagy így?

Csak vállat vont:

– Anyám boldog. Nekem ez elég.

Néha elgondolkodom: tényleg így van? Vagy csak fél szembenézni azzal, amit elveszített?

Most már tudom: nem attól lesz valaki családtag, hogy vér köti össze vagy hogy mindent eltűr. Hanem attól, hogy tiszteli a másikat – és együtt hoznak döntéseket.

Néha még fáj, amikor Zsófi arról álmodozik, milyen lenne egy nagyobb lakásban lakni. De aztán rám néz és azt mondja:

– Anya, nekem te vagy az otthonom.

És akkor tudom: jól döntöttem.

De vajon hány nő él ma Magyarországon úgy, hogy mindig csak alkalmazkodik? Hányan választják inkább a csendes szenvedést az újrakezdés helyett? Ti mit tennétek a helyemben?