Szerelem hatvan felett: Egy újrakezdés története

– Apa, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte a lányom, Dóra, miközben az asztalnál ültünk, és a kávé lassan kihűlt a csészékben. A hangja egyszerre volt döbbent és dühös. – Hogy lehet, hogy 59 évesen hirtelen úgy döntesz, új életet kezdesz valakivel, akit alig ismersz?

A szívem hevesen vert. Nem tudtam, hogyan magyarázzam el neki, hogy Katalin nem csak egy futó kaland az életemben. Hogy amikor először megláttam őt a könyvtárban – ahová csak azért mentem be, mert esett az eső –, valami megmozdult bennem, amit már régóta halottnak hittem. Egy mosoly, egy rövid beszélgetés a magyar irodalomról, és hirtelen úgy éreztem magam, mint húszévesen.

– Dóra, tudom, hogy furcsán hangzik – próbáltam nyugodtan válaszolni –, de Katalin mellett újra érzem, hogy élek. Nem akarok többé csak túlélni.

A feleségem, Éva halála óta eltelt hét évben minden nap ugyanúgy telt: munka, hazaút a panelba, vacsora egyedül, néha egy-egy telefonhívás a gyerekektől. A magány lassan beette magát a csontjaimba. Azt hittem, ez már így marad örökre.

Katalin azonban más volt. Nemcsak kedves és művelt, hanem volt benne valami játékosság is. Egyik este például felhívott: – László, van kedved holnap eljönni velem a Margitszigetre? Sütit viszek! – És én igent mondtam. Ott ültem vele a padon, néztem a Dunát, és azon kaptam magam, hogy nevetek. Igazán nevetek.

A családom azonban nem tudott mit kezdeni ezzel az új helyzettel. Dóra szerint „megbolondultam”, a fiam, Gergő pedig csak annyit mondott: – Apa, vigyázz magadra. Az emberek kihasználják az időseket.

Nem hibáztathattam őket. Én is féltem. Féltem attól, hogy nevetségessé válok. Hogy Katalin egyszer csak eltűnik az életemből, és én még üresebbnek érzem majd magam. De minden találkozásunk után egyre kevésbé érdekelt mások véleménye.

Egyik este Katalin nálam vacsorázott. A lakásom tele volt Éva emlékeivel: közös fotók, régi könyvek, egy porcelán váza a polcon. Katalin csendben nézelődött.

– Sokat jelentett neked – mondta halkan.

– Igen – feleltem. – Néha úgy érzem, bűnt követek el azzal, hogy újra boldog akarok lenni.

Katalin megfogta a kezem.

– László, Éva mindig része lesz az életednek. De te is megérdemled a boldogságot.

Ekkor sírni kezdtem. Nem emlékszem, mikor sírtam utoljára valaki előtt. Talán soha.

A következő hetekben egyre többet találkoztunk. Elmentünk színházba, sétáltunk a Városligetben, néha csak otthon beszélgettünk órákon át. Katalin mesélt a saját veszteségeiről: elvált férjétől, akivel sosem tudtak igazán boldogok lenni; fiáról, aki Németországban él és ritkán jelentkezik.

Egy este Dóra váratlanul beállított hozzám.

– Apa, beszélnünk kell – mondta határozottan.

Leültünk a nappaliban.

– Nem akarom elveszíteni az apámat – kezdte halkan. – Félek attól, hogy ha újra szeretsz valakit, már nem lesz rám szükséged.

Megfogtam a kezét.

– Dóra, te mindig a lányom maradsz. De nekem is szükségem van valakire. Valakire, aki mellett újra önmagam lehetek.

Sokáig csendben ültünk egymás mellett. Végül Dóra megszorította a kezem.

– Csak azt szeretném, ha boldog lennél – suttogta.

Aznap este először éreztem azt, hogy talán minden rendbe jöhet még.

Persze nem volt minden egyszerű. Gergő továbbra is bizalmatlan volt Katalinnal szemben. Egy családi ebéd alkalmával odasúgta nekem:

– Apa, biztos vagy benne? Nem túl gyors ez?

– Gergő – válaszoltam –, néha az élet nem ad második esélyt. Én most kaptam egyet.

Katalin is küzdött a saját démonaival. Félt attól, hogy „csak pótlék” vagyok számára; hogy talán sosem fogadnak el igazán a gyerekeim. De minden nehézség ellenére kitartottunk egymás mellett.

Egy év telt el azóta, hogy megismertem Katalint. Most itt ülök a régi karosszékemben, nézem őt ahogy teát főz a konyhában. A lakás már nem csak Éva emlékeiről szól: közös fotók is vannak a falon; néha együtt főzünk vagy kertészkedünk az erkélyen.

Sokan azt mondják: „Az idősebbek már ne változtassanak.” De én most érzem először igazán: sosem késő újrakezdeni.

Vajon hányan élnek még úgy közöttünk, hogy félnek újra szeretni? Hányan hiszik azt, hogy már mindent elvesztettek? Talán csak egyetlen bátor lépés kellene…