Az a nap, amikor az autóval együtt a bizalmam is összetört

– Hogy lehettél ilyen felelőtlen, Máté?! – kiáltottam, miközben a kezem remegett, és a könnyeimet próbáltam visszatartani. Az autóm ott állt a ház előtt, orra behorpadt, a lámpa szilánkokra tört. A szomszédok kíváncsian néztek ki az ablakon, mintha valami szappanoperát néznének élőben.

Máté csak állt ott, lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel. Anyám közénk lépett, hangja fáradt volt, de határozott:

– Elég legyen! Nem kell egymást hibáztatni. Máté mondta, hogy kifizeti a javítást.

– De anya, ez nem csak pénz kérdése! – csattantam fel. – Ez volt az egyetlen dolog, amit magamnak vettem, a saját pénzemből! És te csak úgy odaadtad neki!

Anyám szeme villant. – Ne beszélj így velem! Csak segíteni akartam neki, hogy eljusson az állásinterjúra. Nem gondoltam, hogy baj lesz.

A levegő vibrált körülöttünk. Máté még mindig nem szólt semmit. Aztán halkan megszólalt:

– Bocsánat, Zsófi. Tényleg nem akartam… Megígérem, hogy mindent kifizetek. Csak adj egy kis időt.

Azt hittem, hogy a haragom majd elpárolog, de csak nőtt bennem. Az autó nem volt új, de nekem mindent jelentett: szabadságot, függetlenséget, azt, hogy végre elértem valamit egyedül. Most pedig ott álltam összetörve – kívül-belül.

Aznap este nem tudtam aludni. Anyám hangját hallottam a fejemben: „Ne beszélj így velem!” Mintha én lennék a hibás. Máté üzenetet írt: „Sajnálom. Ha kell, elmegyek még egy melóra.” Nem válaszoltam.

Másnap reggel csendben reggeliztünk. Anyám kerülte a tekintetemet. Máté már elment dolgozni. A konyhában csak a hűtő zúgása hallatszott.

– Zsófi – szólalt meg végül anyám –, tudom, hogy haragszol rám. De néha muszáj bízni egymásban.

– Én bíztam – mondtam halkan –, de most úgy érzem, hogy ezt kihasználtátok.

Anyám sóhajtott. – Nem akartunk neked rosszat. Tudod jól, mennyire nehéz most Máténak munkát találni. Csak segíteni akartam neki.

– És velem mi lesz? Nekem ki segít? – kérdeztem keserűen.

Anyám nem válaszolt. Csak nézett rám szomorúan, mintha most először látná bennem a felnőttet.

A következő napokban mindenki kerülte a másikat. Máté késő estig dolgozott pizzafutárként, én pedig busszal jártam az egyetemre és a munkahelyemre. Az autóm ott állt a szerelőnél, minden nap kaptam egy újabb árajánlatot: „Ez is cserés lesz…”, „A fényezés drága mulatság…”

Egy este Máté várt rám otthon. Az asztalon egy boríték volt, benne néhány tízezer forint.

– Ennyit tudtam összeszedni – mondta fáradtan. – Tudom, hogy nem elég, de minden hónapban adok majd még.

Nem tudtam mit mondani. Láttam rajta az őszinte bűntudatot és fáradtságot. De bennem még mindig ott volt a harag és a csalódás.

– Nem csak a pénzről van szó – mondtam végül halkan. – Hanem arról, hogy most már félek bízni bennetek.

Máté lehajtotta a fejét. – Tudom. De kérlek… ne utálj engem ezért.

Aznap este anyám bejött a szobámba. Leült mellém az ágyra.

– Zsófi… amikor apád elment tőlünk, azt hittem, soha többé nem tudok bízni senkiben. De aztán rájöttem, hogy ha nem próbálom meg újra és újra, akkor csak magamat zárom be egy ketrecbe.

Néztem őt: fáradt volt és megtört, de mégis erősnek tűnt.

– Értem, amit mondasz – feleltem –, de most úgy érzem, mintha mindenki csak magára gondolna ebben a családban.

Anyám megsimogatta a kezemet. – Néha mindannyian hibázunk. De ha nem tudunk megbocsátani egymásnak… akkor mi marad?

Napok teltek el így: csendben, feszültségben. Aztán egy péntek este Máté beállított egy csokor virággal és egy cetlivel: „Bocsánatot kérek. Szeretlek.”

Akkor először sírtam el magam igazán azóta az este óta. Megöleltem őt – szorosan, mint gyerekkorunkban –, és éreztem, ahogy lassan oldódik bennem valami.

Az autóm végül elkészült. Nem lett tökéletes, de újra használhattam. Máté továbbra is fizette részletekben a javítást; anyám pedig igyekezett mindkettőnk kedvére tenni – néha túlzottan is.

De valami megváltozott bennem: már nem tudtam ugyanúgy bízni bennük. Mindig ott motoszkált bennem a kérdés: vajon legközelebb is így lesz? Vajon tényleg elég-e a megbocsátás ahhoz, hogy újra egymásra találjunk?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e újra teljesen bízni abban, aki egyszer már összetörte ezt a bizalmat?